Boldogkői Zsolt

A legtöbb jelenlegi és korábban létező vallás szerint valamilyen isten teremtette a Világegyetemet, az életet és az emberi tudatot, aki napi rendszerességgel beavatkozik a dolgok menetébe, különösen, ha fohászkodunk hozzá. A tudományos gondolkodás elveti ezt a szcenáriót, s igen burkoltan a vallást téveszmének nevezi, rendszerint nem a saját nevében, hanem gyáván, az ateizmus leple alá rejtőzve. Valójában az egyes vallások is téveszmének tartják az összes többi vallást, a tudomány ehhez a nagy számhoz csupán egyet hozzáad.

Sokan, az egyértelmű állásfoglalás helyett az agnoszticizmus álláspontjára helyezkednek, azt állítván, hogy sem a létezést, sem a nemlétezést nem tudjuk bizonyítani. A helyzet azonban az, hogy korántsem egyenrangú állításokról van szó, hiszen a létezést kell igazolni, nem pedig a nemlétezést.

Míg a szabad vallásgyakorlás és az egyén hitrendszerének tiszteletben tartása a modern társadalmak támogatandó értékei, addig magát a vallást, főként annak tudománnyal kapcsolatos állításait nem szabadna tabutémának tekinteni, hiszen nem csak a pro, hanem a kontra érvek is a szólásszabadság részei.

A tények (...) nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek.

A gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől.

Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.

Az emberi psziché sajátja, hogy problémák esetén hajlamosak vagyunk becsukni a szemünket, és azt gondolni, ezzel el is múlnak azok. Egy másik léleknyugató módszer a különféle tényeket nélkülöző, logikátlan érvek magunkévá tételén alapul.

A modern világ túl komplex ahhoz, hogy egyetlen ember megértse annak minden releváns aspektusát. Kihez forduljunk megbízható információk ügyében? Autentikus személyeket és csoportokat keresünk a válaszokért. A kőkorszaki megoldásokra adaptálódott elménk magas tekintéllyel rendelkező személyeket keres. Ilyenek pl. a modern világ celebritásai, akiknek reputációját már nem a törzs, hanem a médiamegjelenés adja. E jelenséget ismerik a cégek, ezért reklámoztatnak velük fűt-fát, pl. hatástalan készítményeket. A csoport korábban a kollektív tudás forrása volt. Ma nem csak beleszületünk, hanem meg is választhatjuk, hová tartozunk. Egy ideológia alapján szerveződött csoportban azonban az igazságot felülírhatja a hovatartozás. A tudomány e presztízs- és konformizmus-alapú elfogultságoktól sokkal jobbat tud: megbízható tudást állít elő.

A válságok előhozzák az ember rosszabbik énjét: egy zaklatott társadalom nem megoldásokat keres, hanem felelősöket, azokat sem jó helyen.

Az internet előtti világban a hamis eszmék egy jelentős részét kiszűrték a nyomtatott és az elektronikus médiába jutás előtt. Ma szinte bármilyen zavaros nézet képes láthatóvá válni és jelentős híveket toborozni maga köré. A képzetlen elme az egyszerűen felfogható elképzeléseket fogadja el autentikusnak, mivel a tudomány összetett mondatai nem képesek átjutni a megértése küszöbén.

Noha az internet a véleményszabadság kifejezésének igen fontos eszközévé vált, a gondolatok demokratizálódása a tudás értékének társadalmi szintű amortizációjához vezetett. A tudományos és racionális gondolkodás tekintélye zuhanórepülésbe kezdett, az igazság és igazságosság fogalmait pedig a feléledt csoportösztön szaggatja éppen darabokra.

Korunk groteszk paradoxona, hogy míg a tudomány szédítő ütemben tárja fel a világ titkait, addig, ezzel párhuzamosan, a tudatlanság térnyerése zajlik a társadalmi gondolkodásban. A tudományellenesség és az irracionalizmus politikába való benyomulása a modern nyugati civilizáció alapértékeit veszélyezteti.

Az ember tipikus sajátja, hogy nem foglalkozik a bajjal, amíg az be nem üt.

Nem tudjuk, tanulunk-e a krízisből, és racionalizáljuk a társadalmat, vagy a szembenézés helyett még nagyobb válságokba sodorjuk magunkat. Egyik oldalról itt lenne a lehetőség a modern technika és tudomány eredményeinek adaptálására, a társadalom, a gazdaság, az oktatás működésének jóval hatékonyabb megszervezésére. A másik oldalról viszont a történelmi tapasztalat azt súgja, hogy a krízisek felszabadítják az ordas eszméket, melyek készen állnak a hatalom gyeplőjének átvételére.

Az irracionális erőszak soha nem oldja meg a krízist, hanem mélyíti, s végül elbukik. A kérdés csupán az, hogy mikor és mennyi áldozatot hagy maga után.