Bodor Pál

Sorsából nem vándorolhat ki az ember.

A világ majd minden sarkában ma már könnyebb fegyverhez jutni, mint álláshoz.

A közhely, részben megszokottsága, részben igazságtartalma miatt... sokaknak legalább akkora öröm, mint másoknak az új igazság felfedezése.

Már a téma és stílusválasztás is olvasóválasztás.

Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én.

A rendkívül érzékeny emberek lelkét védett területnek kellene nyilvánítani - de hát erre nincs ideje a siető társadalomnak.

Önmagunkról csak elméleteket gyártunk: elítélő és megbocsátó elméleteket - önmagunkhoz nincsenek érzelmeink. Az önzés nem önszeretet - mint ahogyan a has éhsége, az egyensúlyérzékünk, a légszomj sem önszeretet, hanem csak a szervezet működésének törvénye. Nem igaz, hogy szeretjük magunkat. Talán sajnáljuk olykor magunkat - amikor halottainkat gyászolván a magunk halálától érzékenyülünk el -, talán féltjük magunkat, de nem szeretjük.

Nyilvánvaló, hogy a szereplésünkkel lezajlott történetekről szóló vallomásaink akkor is hamisak, ha kegyetlenül törekszünk az őszinteségre. Hamis a kép önmagunkról... Mert önmagunkkal szemben nem lehetünk tárgyilagos fölényben... Mentegetjük magunkat elnézően és ostorozzuk magunkat bűnhődésre vágyva, de nem tudjuk önmagunkat igazán, szívből és rosszindulat nélkül kinevetni.

A beteg és gyönge ember lázadása volt ez a szembeszegülés az órarenddel és a szokásokkal, a szerzés kényszerével és a fegyelem diktátumával. Gyenge volt s ezért makacs. Nem volt képes fölfedezni a fegyelem örömét, mert ez az igazodni tudó győztesek öröme.

Az utcakövek, a lépcsők, a falak, az emberek nincsenek vattából, nem arra valók, hogy bennünket óvóan körülvegyenek.

A gonosz embernek is keze van meg kalapja, ő is marhabélszínt eszik, és őt is anya szülte - tehát igen hasonlít ránk, csak éppen teljesen másképp működik.

Ő soha semmit sem mondott el magáról. Csak úgy, néha, egy-egy elejtett szót. Félt. Attól félt, hogy ő többet ad, mint amennyit kap.

Az élő ember arca sosem tükröm, talán mert olyan mozgékony és változó, önmagára sem mindig hasonlító; mert vajon egyaránt önmagára hasonlít a mosolygó és zokogó ember is? Nem, az embernek nem mindegyik arca azonos önmagával; a sok lehetséges arca, a sok lehetséges arckifejezése, fintora, szemöldökrándítása, ránca, csodálkozása, elsötétülése, derűje, borúja, dühe közül csak egy - vagy talán kettő? három? - jellemző igazán az emberre, aki az arc mögött él.