Bodor Pál

Tanulni annyi, mint szétszedni a világegyetemet kockáira és gömbjeire és spirálisaira - és újból összerakni magunknak.

Képzetek társítása a fájdalomhoz: fölerősíti a fájást és rögeszmévé élesíti.

Akitől az ember nagyon fél, azt szeretné magába bolondítani.

Egyszer bizony Isten megtréfállak. A kezemen járva állítok be hozzád, vagy négykézláb, vagy mit tudom én. Azt akarom, hogy meghökkenj, és elakadjon a szavad, végre valamit ne tudjál megmagyarázni tudományosan.

Mondd, miért tud az ember sokkal kevesebbet elmondani arról, amikor jól érzi magát, vagy egyenesen boldog, mint arról, amikor szomorú és szerencsétlen?

Nem tudom, miképpen és mikor halok meg igazán, de nem szeretnék egészen fájdalommentesen meghalni. Gyorsan, azt igen, de nem fájdalommentesen. Csak egy pillanatig fájjon, de akkor nagyon, hogy érezzem, van, volt azért valami különbség a mostani és az azutáni között, e között a halál között, ahogyan élek, és a valóságos halál között. Ha minden fájdalom nélkül egyszerűen elaludnék, azt hihetném, hogy mindig halott voltam, és egy halott álmodta néha, hogy él.

Az öröm sosem olyan erős és mély, mint amilyen a fájdalom tud lenni.

Nem voltak gátlásai, mert nem volt meggyőződése.

Gyerekkoromban zsebtükörből néztük az utcánkat. Nem tudom, próbálta-e. Noha minden a szokott helyén van, mégis egészen más színben tűnik fel, más a fénye, olyan izgalmas, mint egy dezsávü kép, egyszerre ismerős és ismeretlen. Talán azért, mert a tükörkép abszolút hiteles, de észrevétlenül fordított.

Mindig az a vesztes, aki megsértődik.

Miért csak magunkat szeretnénk másokban? És miért csak akkor vagyunk érzelgősek és meghatottak, ha rólunk van szó?

Mennyire vagyunk képesek valakit igazán kívülről és igazán tárgyilagosan megfigyelni? Mennyire hiteles a véleményünk akár arról az emberről is, aki mellett évtizedeket töltöttünk el? Mit tudunk arról, hogy min tűnődik mosolya mögött? Csak annyit tudunk, amennyit magunkon, önmagunkon megfigyelve és kísérletezve megtanultunk az emberiségről; ez az egyetlen igazi alaptanulmányunk, amelyet csupán színez, kiegészít, s a tőlünk teljesen eltérő példák sokkhatásával hitelesít a tapasztalat. Ez a külső tapasztalat - a "másokat tapasztalásunk".

Rendet sem tudott tartani - mert ehhez parancsolni kellett volna a tárgyaknak. Csak rendet csinálni tudott: amikor a hangulatának pillanatnyilag rend kellett. S mert különös természetét nem tudta össze nem vetni a világéval, szenvedett a rendet tartani nem tudástól: úgy érezte, mindig minden kifolyik az ujjai között. Kifolynak a szavak, a tárgyak, az érzelmek is talán.

Mondd meg, mekkora a te idődben az átlagos életkor, mondd meg, hány embert mentettek meg a te idődben a korai haláltól, mondd meg, mennyire szerették lakóid az életet - és megmondom, milyen vagy. Mert amióta vagyunk, halálról tudatosan gondolkodó állatok: emberek - a halállal viaskodunk.

A gravitáció akkor igazán igaz, amikor zuhanunk, a levegő akkor, ha fulladozunk.