Bodor Ádám

Az író pályája kezdetén, bármire határozza is el magát, nem tudhatja, hol, miből és kivel fog élni, és meddig tartanak ki mellette tulajdon művészi és erkölcsi erényei.

Az este érkezésével az embert kegyetlen nyíltsággal mindig bekerítették a gondok. Igazán töprengeni, aggódni az éjszaka csöndjében lehet.

Vétkek nélkül mérhetetlenül kietlen és szegény lenne az életünk, kevesebbet tudnánk magunkról, egymásról, és arról a helyről, ahol ezek a dolgok történnek. Az örökös józanság, a tisztaság, a tökély hallatlanul üres, steril, egyszersmind az unalomtól szomorú, vigasztalan állapot.

Nem is találkoztam olyan pályatárssal, aki elitta volna a tehetségét, ahogyan mondani szokás, az agyát. Legfönnebb azt a nem kevésbé fontos készségét, hogy kezelje, becsülettel bánni is tudjon vele. Veszendőbe rendszerint a személyiség megy, amikor lassanként megváltozik, külsőre-belsőre átalakul egy régi barát: ő az, akinek újabban a homloka mindig egy kicsit nyirkos, aki egy kicsit fésületlen és gyűrött, nikotinos a körme, egy kicsit "illatos", és tekintete előtt, mint a nyári forró úttest fölött a levegő, a bizonytalanság lila párái remegnek. És egy kicsit már megbízhatatlan, kicsit hazudós, tudja ezt ő is, emiatt bűntudat molesztálja, mulasztásai nyomasztják, magyarázkodik, füllentései készségesen bevonulnak az életrajzába, végül már nem is bír szabadulni a mámorban keletkezett világ kellékeitől.

Az élet néha nagyon megtréfálja az embert, amikor képzelgései tárgyával egy fatális kaland során váratlanul szembesíti.

Az ember arra született és sorsa is talán igazából azzal teljesül ki, ha élete során visszafordíthatatlan, olykor megrázó változásokkal szembesül, ha részesül bőven hazugságból és nyomorúságból is, (...) hiszen gondok, sérelmek, veszteségek nélkül az élet mérhetetlenül sivár. Megmérettetés nélkül a méltóság merőben üres, mennyországi fogalom marad.

Mitől, mitől nem, tud lenni a csengő gépi berregésében valami árulkodó, barátságtalan, rideg, idegen tónus, mintha a csukott ajtón át belőnének a lakásba.

A gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beleköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind-mind a gyermekkor élményvilágában gyökereznek.

Az a hely, ahol a diktatúra honos, már egy utca képéről felismerhető, a jelmondatokról, azok méretéről, a szeretett vezető nagy méretű arcmásairól. Talmi olcsóságokban, a közhely, a giccs ámításában jelentkeznek a hatalom eszményei.

A diktatúra, a szolgaság az emberi lélekben lakozik, akkor pedig történhet bármi a politikában, az odabenn, a bordák mögött, a demokrácia körülményei között is tovább él.

A művész számára fontosabb, amit egy dologról érez, mint az, amit tud.

Egymás érdekeinek, értékeinek megbecsülése, kölcsönös tisztelete csakis harmonikus egzisztenciális és morális viszonyok között lehetséges, olyan fokú stabilitásban, amelyben az ember saját sorsával már annyira elégedett, hogy fogékonnyá válik szomszédja mássága, sajátos intézményei iránt, sőt közelségének mint tulajdon gazdagságának örülni is tud. Jelenleg minden jel arra mutat, ettől mérhetetlen távolságra vagyunk.

Gondolkodásmódja sajátságairól az ember képtelen hiteles módon számot adni.

Minden megnyilatkozásunk a személyiség titkos jegyeit viseli. Ilyen például a művészi alkotás is.

A boldogság nem történelmi környezet, anyagi jólét függvénye, arra való hajlandóságunkat a szívünk mélyén hordozzuk.