Benyák Zoltán

A tehetség nem más, mint a korábbi életből átszüremlett emlékek lecsapódása. Olyan, mint a pára a pezsgőspohár falán. Az ember irigylésre méltó lesz tőle. Egyúttal gyűlöletes is.

Vannak feladványok, amiknek nincs jó megoldása. Vannak történetek, amiket nem lehet úgy befejezni, hogy mindenkinek tetsszenek.

Az emberiség úgy öregszik, akár egyetlen ember. Elveszti a gyermekkor ártatlanságát, a korral lassan megromlik, egészen addig, míg a mogorva aggastyán már az élet minden ízét szívből gyűlöli.

A jelent megítélni a legnehezebb. A legtöbben képtelenek rá. Csak amikor kellően eltávolodnak tőle, akkor képesek rá, hogy a korokat szépnek vagy borzalmasnak, jónak vagy rossznak lássák.

A nő a bizonyíték Isten csodatevő képességére.

Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.

Ne hallgasson a szamarakra! Ismeri a mondást: aki tudja, csinálja, aki nem, az ugatja.

Vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulhatsz tőlük.

Nem akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a lábán. Inkább akkor, amikor meginog.

Nem jó dolog bolondként meghalni. A legtöbben mégis így végezzük. Az idő megfoszt az épelméjűségtől.

Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.

Állatként élni a földön sokkal jobb, mint emberként. Könnyebb az elmének.

Képek. Ezeket visszük magunkkal. Minden mást hátrahagyunk. Azt mondják, csak a szépek maradnak a végére. Badarság! Jók és rosszak egyaránt itt vannak a fejemben.

A világvége is lehet szokványos, ha örökké tart.