Bella István

Szeretem a szemed! Az ilyen szemekben koldul és kántál napfényt koldul a hold, napkrajcárjait csörgeti - még! még! - százezer napraforgó
Az ilyen szemekben fekete tulipánok párbajoznak örökké: kardjuk csöngése puha csönd, cseppenként elhullajtott vérük hajnali harmat, lila árnyék árvácskás szemedalján,
- hogy szeretem a szemed!

Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, hogy meglásd, milyen is valóban szemem, ha nem szürkül benne szorongás.

Karácsony, fényhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Ott ahol közel és távol, Édesanyám, szíved a jászol.

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám, és nézz reám este, ha lehunyod, engem nézz, mikor hó suhog, mikor nyár érce csörgedez a fán.
Csak engem nézz, egyedül, igazán!

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót? Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek? Elvesztheti a tengert a hajó?
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek mindenségünkért! S ha elveszítelek magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

Hallgatok mert jól esik hallgatom szívveréseid mint csitul némul el a harc amíg hajaddal betakarsz.
S már nem is kéne mondani csak hallani és hallani Dobol az eső Hogy dobog Benned zuhog Bennem zuhog.

Le kéne szemhéjamat varrni, hajnalod foglya ne legyek. Száz életet meg kéne halni, hogy egyszer ne szeresselek.

A lélek kültelkén lobogva izzik csak szívem gyertyacsonkja, az árvaság külvárosában meggyökerező éjszakában.

Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám egymás után az arcod, a szemed. Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván megmintáználak, mint az ember az isteneket, s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

A teremtésnek szertelen örömét, ringó réteket, feslő, bimbózó életet, viharzó kürtű gyárakat, felettük égő álmatag foltjaival a felleget, a fecskéket, embereket, arcod tavaszát, nevedet, szeretlek, s mindent szeretek...

Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok. Megkövült idő. Haláltalan világ. Nem merek élni. Lélegezni sem. Azt hiszem néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig.

Kell hogy legyen egy szem, akiben megláthatom magam.
Kell hogy legyen egy kéz, akivel ketten vagyok magam.

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz.

Egész testemmel énekellek, szememmel már nem is látlak, Téged hegedülnek idegek, zsigerek zönögnek lágyan. (...) Az egész testem zenekar, a testedre hangszerelt ének, hogy a mindenség belehal, belehal és újra feléled.