Bagdy Emőke

A belső konfliktusok arra valók, hogy eddzenek bennünket, hogy próbatételül szolgáljanak, amelyek által megküzdhetünk önmagunkkal is. A lelki konfliktusok megoldásának, azaz a vállalt döntések emberiességének nívója adja meg humán méltóságunkat, minőségünket.

Két fiatal láma, papjelölt haladt egy ünnepnapon a templom felé egy erdőn át, hogy istentiszteleten vegyenek részt. Amint vidáman mendegéltek, észrevették, hogy egy öreg anyóka rőzsével a hátán a hídon megbillenve beleesett a patakba. Az egyik odaszól a másiknak, mit tegyünk? Nem mehetünk oda segíteni, mert sáros lesz a sarunk, és így nem engednek be az Isten házába. A másik rá sem hederít az aggodalmaskodóra. Odamegy az anyókához, kisegíti a patakból, elviszi egy darabon a biztos útig a rőzséjét és elköszön tőle. Vidáman, fütyörészve tér vissza, míg a társa megrökönyödötten áll, és várja. Továbbhaladnak. A segítő kispap szökellve halad, a másik egyre lassabban, egyre komorabban. A segítő láma ekkor odafordul a társához, és így szól hozzá: "Te még mindig cipeled?"

Nagyon érdemes fejleszteni, izmosítani magunkban azt a képességünket, hogy kívülről és bizonyos távolságot teremtve rá tudjunk tekinteni életünk fájdalmas eseményeire. Ilyenkor szempontváltás történik, amit a pszichológia átkeretezésnek nevez. Amikor megtörtént veled az adott esemény, egy bizonyos helyzetben voltál, és annak megfelelően láttad a valóságot. Az átkeretezés során megpróbálsz más szemszögből rátekinteni. Mindenféle optikából megnézed a történteket, nemcsak a magad, de a szeretteid, környezeted nézőpontjából is. Azáltal, hogy elkezdesz mozogni a saját beszorult lelki helyzetedben, életbe lép a kaleidoszkópeffektus: ha csak egy pici részletet is elmozdítasz, a teljes kép megváltozik. Ez pedig óriási megkönnyebbülést hozhat magával, egy csodálatos feloldó folyamat első lépése lehet, amelynek keretében a beszorult, betokosodott lelki tartalmak utat találhatnak kifelé.

Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.

Nagy traumákat követően a spiritualitás néha a lelki megküzdés egyedüli, valóban hatékony lehetősége. Egy katasztrófa után nem fordíthatod meg a megfordíthatatlant. Tudomásul kell venned valamit, ami ellen érzelmileg kétségbeesetten tiltakozol, amit egyszerűen nem akarsz elfogadni.

A szavak valódi jelentéstartalma saját belső világunk egyedisége miatt nem egyforma. Ezért nagyon fontos az őszinteség, tisztázni kell, hogy jól értjük-e egymást.

Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.

Az ember "valahová tartozási" szükséglete olyan, mint egy fa gyökérzetének a talaj: be kell kötődni ahhoz valahová, hogy a viharoknak ellen tudjunk állni.

Az erkölcsiség azt jelenti, hogy a fejemben már megvan, mit hogyan kellene tennem, az erkölcsösség pedig nem más, minthogy adott helyzetben ezzel a tudásommal szinkronban is cselekszem.

Az elviselés képességében mi nők azért jeleskedünk, mert belül el tudjuk szenvedni, megélni, túlélni a reménytelen helyzeteket is - a férfinak viszont megoldást kell találnia mindenáron.

A nő a férfitől várja a biztonságot, az erőt, a védelmet, a támaszt, a szeretetet, a szerelmet, a gondoskodást. (...) Ezzel szemben a férfi egyetlen, biológiailag is megalapozott mély vágya: a szabadság.

Állítom, hogy a férfi a teremtés koronája! Lehet és legyen is a teremtés koronája - feltéve, ha mi nők koronázzuk meg. (...) Csak akkor lehet a férfi a teremtés koronája, ha élete párját ő is királynővé koronázza.

A legrosszabb, amit egy férfival tehet a nő, (...) ha megfosztja attól a tudattól, hogy ő érték a nő szemében.

A magunk kis világában megteremthetjük a belső békét, az egyensúlyt, a harmóniát azáltal, hogy rendet teszünk belül és kívül is. Mert ahogy odabent rend van és béke, úgy elrendeződnek körülöttünk is a dolgok, és sokkal jobbnak találjuk a külvilágot is.