Atul Gawande

Az öregedés és a betegség legalább kétfajta bátorságot tesz szükségessé. Az egyik az a bátorság, hogy szembenézzünk a halandóság tényével - hogy felderítsük, mi biztonságos és mi veszedelmes. Ez önmagában is épp elég nehéz. Minden okunk megvan, hogy visszariadjunk tőle. Ennél is félelmetesebb azonban a másik fajta bátorság: hogy a megtalált igazságnak megfelelően cselekedjünk.

Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.

Miért hagyja a futballszurkoló, hogy néhány elfuserált perc a meccs végén tönkretegye háromórányi örömét? Mert a futballmeccs egy történet. És egy történetnek fontos a vége.

A bátorság az az erő, amely ahhoz szükséges, hogy mindkét igazságot felismerjük. Van elég terünk, hogy cselekedjünk, alakítsuk a történetünket, bár az is igaz, hogy az idő múlásával ez a tér egyre szűkül.

A végső célunk mégsem a jó halál, hanem a legvégéig jó élet.

Mindegy, mennyi mindent látott már az ember, a természet nem hajlandó kiszámítható lenni.