Andrej Gyjakov

Megbízhatsz másokban, de végül csak magadra számíthatsz.

Van, aki meglovagolja a szerencsét, kockáztat, nyer vagy veszít. Van, akit ez a hátas ledob magáról. De nem az a szerencsés, aki ideig-óráig nyeregben marad, hanem az, aki megzabolázza a sorsot.

A sors úgy rángatja az embereket, mintha marionettbábuk volnának. Ha úgy tartja kedve, külön utakra küldi az egymást keresőket. De talán azért, mert fontosabb feladat vár rájuk, mint hogy egymást megtalálják.

Az okossal tárgyalj, a butát verd át.

Másokat igaztalanul gyávának tartunk, míg önmagunk esetében ugyanazt bölcs elővigyázatosságnak nevezzük.

Az ember szívesen tartja magát erősnek, ebben rejlik a gyengesége.

Keveset ér az ember, aki soha nem esett kétségbe. Csak az tudja méltányolni a sikeres élet örömét, aki megtapasztalta ezt a nyomasztó érzést. Csak aki a saját bőrén érezte a csapásokat, amelyekkel sújt minket a sors, hogy próbára tegyen mennyire álljuk az ütéseket, csak az mondhatja teljes bizonyossággal: "Erős vagyok. Meg tudom csinálni."

Annyi hasznod van, mint egy pár nélküli kesztyűnek. Felvenni nem lehet, kidobni meg sajnálja az ember.

Mikor a remény már sokadszor felcsillan, majd az ember szeme láttára hirtelen szertefoszlik, nehéz megbékélni az újabb kiábrándulással.

Kinek a lelke gyönge, annak az esze is hitvány. Az ilyenek mindennél erősebben befolyásolják a körülöttük élők sorsát.

A félelemnek valóban elképesztő az ereje. Nélküle túlságosan nyugalmas, néha unalmas az élet, vele pedig gyakran elviselhetetlen. (...) De van egy mindenkire egyformán érvényes szabály: a félelem nem lehet gyakori vendég. Jobb nem magunkhoz édesgetni, nem hagyni, hogy lelkünkbe hatoljon. Mert veszélyes a félelemmel játszani. Néha mérhetetlenül nagy a tét az ilyen játékban.

Létezik-e ösztönzőbb valami a félelemnél? Valami, ami képes ugyanolyan erősen hatni a tetteinkre? Mit jelent számunkra a félelem? A félelem csalóka és sokarcú. Találékony és ravasz. Sokszor furcsa dolgokat művel velünk. Megríkat és megnevettet, meghunyászkodásra és árulásra, gyűlölködésre és szégyenkezésre késztet.

A remény olyan, akár a tükörkép a vízen. Megvan, aztán hirtelen elvész, elsodorják a változó események hullámfodrai. Eltűnik, de maga után hagy egy alig észrevehető ízt, ott pislákol valahol a tudat mélyén, és egy idő után kialudt érzelmek sima felületén újból megjelenik csalóka képe.

Furcsa érzés a remény. A józan ész ellentéte. Időnként erőt önt belénk, néha pedig gátol abban, hogy szembenézzünk lényeges dolgokkal. Meggondolatlan lépéseink igazolására használjuk, de elkergetjük, ha hatásos érv lehet egy komoly döntés meghozatalában.

Ha elhatároztad, hogy csinálsz valamit, tedd meg az első lépést! És ne félj megtenni a következőt! (...) Csak a tétlenségtől félj! Tűzd ki a célt, és verj ki a fejedből minden egyebet!