Alyson Noel

Az otthon ott van, ahol megteremtem magamnak.

A szobámban ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont, amíg rá nem jövök, milyen szánalmas, és kinyitom az éjjeliszekrényemen hagyott könyvet. Elmerülök a sztoriban: fiú és lány, egymásnak teremtve, időtlen szerelemben. Bárcsak beléphetnék a könyvbe és ott lehetnék örökké, hogy az ő életüket éljem.

Normálisnak lenni nem minden, ha egyszer felfedezted, milyen másnak lenni.

Most, hogy megtaláltam a belső békémhez vezető utat, senki sem tud feltartóztatni.

A hasonló mindig a hasonlóhoz húz, ez a dolgok rendje. Ez egy íratlan szabály. Ez nem olyasvalami, amit az ember elhatározása szerint tesz.

Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.

Nem tudja eltörölni a múltját, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

Nagyon kell a szája az enyémen, nagyon kell, hogy sütkérezzem a csodálatos, meleg szerelemragyogásban, hogy érezzem, ahogy minden szögletet, minden rést kitölt a lelkemben.

Tudom, hogy minden porcikámmal, minden sejtemmel, minden csepp véremmel szeretem, forr bennem a szerelem, de nem tudom kimondani. Ha olvas a gondolataimban, nem kell kimondanom. Tudnia kell.

Futok az életemért - még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.

Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg.