Idézetek a kitartásról
Mindegy, merre visz már az út, mindegy, merre visz el a szél, Nem számít már az, ami elmúlt, nem számít már, hogy mit tettél, Ne érdekeljen senki más, ne érdekeljen, ki mit csinál, Ha kitartó vagy, tudni fogod már, hogy te vagy az, aki jó úton jár.
Amíg szól a zene, muszáj fölkelni és táncolni.
Mindenki elesik. A lényeg az, hogy kelj fel, és menj tovább.
Amikor tornádó pusztít valamelyik lapos közép-nyugati városban, a hírekben megjelenő képek közt mindig van legalább egy, melyen egy épen maradt, érintetlen ház latható - egy ház, amelyen nem fogott a pusztítás -, míg a környék többi házából csak faforgácsok maradtak a felismerhetetlen törmeléken kívül. És a mozdulatlanul álló ház több szempontból sokkal megrázóbb látvány, mint a többi, ami összedőlt. A ház, amely mellett több száz ember haladt el nap mint nap szinte úgy, hogy észre sem vették, most meg egyik napról a másikra csodálat tárgyává vált még akkor is, ha - vagy talán pont azért, mert - maga a ház semmit sem változott.
Ha ötből négyszer jót cselekszünk, akkor elérjük azt, amire vágyunk.
Minél jobban szeretek valamit, annál többet vagyok képes tenni érte. Ha a szívem 100 százalékosan akarja, akkor a testem inkább belepusztul. Belerakom a maximumot.
A legcsekélyebb meghátrálás is erőt ad az ellenségnek, és senki sem tudhatja, hogy milyen kevés elég a kényes egyensúly felborulásához.
Az alkotómunka egyedül abba hal bele, ha az alkotók abbahagyják a munkát.
Az ember alapvetően a túlélésre van berendezkedve. Ha erős a túlélési ösztön, akkor kibírhatóak a rossz éjszakák, átizzadt nappalok.
Ha igazán lelkes vagy és hittel teli, akkor apróságok nem tántoríthatnak el a céltól.
A földön minden ember tudja, hogy az élet fájdalommal jár. Legtöbbünknek a fájdalom próbatételt jelent, amit vagy eltűrünk, vagy elkerülünk. De vannak néhányan, akik vágynak rá, és arra használják, hogy valami gyönyörűt teremtsenek, ami túlmutat a világuk határain és halhatatlanná teszi őket.
Egy ember egymaga jut fel az Everestre, de a csúcson az országa zászlaját tűzi ki.
A fájdalom először olyan, akár a ránk zuhanó hegy. Összelapít. Aztán - csak ki kell várni - és egy napon porszemmé zsugorodik. (...) Előbb-utóbb minden baj elrendeződik. Csak éppen addig nem szabad és nem érdemes belehalni.
A végső kimerültség és a testi kínok határán túl olyan erőtartalék várhat - az az érzés, hogy könnyedén, erőfeszítés nélkül bármire képesek vagyunk -, amelyről álmunkban sem hittük, hogy egyáltalán a birtokunkban van, és amely éppen azáltal lesz mozgósítható, hogy leküzdünk korábban leküzdhetetlennek vélt akadályokat.
A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.
Facebook
Pinterest