Idézetek a kapcsolatról
Az egyik pillanatban a legszebb emberi kapcsolat boldogságával tapogatózunk egymás felé, de a másikban már csiga módjára visszahúzódunk, mert félünk a birtoklás terhétől... Attól is félünk, meg aztán attól is, nehogy mi essünk rabságba.
Vajon lehet elfelejteni Sok fény és árny után, Ki jó barát, jó ismerős Volt hajdanán?
A gyerekek szerencsés helyzetben vannak, mert nekik nincsenek ellenségeik, csak barátaik.
Akitől az ember nagyon fél, azt szeretné magába bolondítani.
Egyszer bizony Isten megtréfállak. A kezemen járva állítok be hozzád, vagy négykézláb, vagy mit tudom én. Azt akarom, hogy meghökkenj, és elakadjon a szavad, végre valamit ne tudjál megmagyarázni tudományosan.
Az unalom két ember között nem a hosszan tartó fizikai együttlétből fakad. A távolságból ered, a lelki-szellemi távolságból.
A szomorúság kerget maga előtt. Három ilyen este volt az életemben. Mindegyik váratlanul jött, és szomorúsággal vert meg; könnyben és holdfényben mosott. Az ember igazán nagy és tiszta csak igazán egyedül lehet. Minden, amihez mások is kellenek, mulandó. Szerelem, gazdagság, hatalom.
Miért vonzódunk a többi emberhez?! Hiszen tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük! Itt körös-körül milyen sok ember siet valahová, ahol nem látják szívesen. Az egyik a szeretőjéhez siet, akit nem fog otthon találni. A másik a volt feleségéhez megy, hogy kibéküljön vele, a végén összevesznek. (...) Az élet félelmes, a halál ijesztő. Szegény kis szenvedő bolondok. Mennyi szív dobog itt körös-körül. Milyen fenséges, hiábavaló zene!
A hiúság a nők testi és lelki konstitúciójából könnyebben következik, gyakori eset tehát, hogy a férfi az, aki beleszeret a nőbe s a nő hiúsága reagál, ezt nevezik viszontszerelemnek. Ez természetesen addig tart csupán, amíg a hiúsági inger fennáll. (...) Mindez éppen nem bizonyít a kölcsönös szerelem elméleti lehetősége mellett. Minden ember egy másik emberre vágyik, arra, aki testi és lelki adottságainak legjobban megfelel. És félreértik ezt a vágyat azok, akik viszontszeretnek valakit. Ők a hiúságuk áldozatai.
Mindig az a vesztes, aki megsértődik.
Ha akarjuk, zsarnokai is lehetünk egymásnak, csupáncsak az a fontos, hogy ugyanazt szabjuk ki egymásra. Egyik se fogadja el kényszerűségből. Vagy mind a kettő rabságot, vagy mind a kettő szabadságot akarjon.
Ostoba elvárásokban növünk fel, és mindenki azt hiszi, hogy a diszharmónia az ő hibája. Én is azt hittem, pedig, ha minket egészségesen nevelnének pici korunktól, azzal, hogy az életnek az alapja a diszharmónia, és ha ez így van, nem okoljuk mindenért önmagunkat. Ne duplázzuk meg a sérelmeinket. Ha megcsalnak, nem elég, hogy sajnálom, hogy a kapcsolat megromlik? De ráadásul még magamat szégyelljem, nem abszurdum, hogy még magamat okoljam? Nem volna helyesebb úgy tudni, hogy ez a világ természetes rendje? Hogy nem azért csalnak meg, mert én ócska vagyok, és nem feltétlenül jobbal csalnak meg, csak egy mással...
Minden ember bizonyos fokú befolyást gyakorol barátjaira és rokonaira. Ez a befolyás hatalmat jelent, és mi mindnyájan felelősek vagyunk ennek a hatalomnak a helyes felhasználásáért.
Felismerni és megszeretni a másikat, aki egyszerre ugyanolyan, mint mi, mégis annyira más; levetkőzni félelmeinket; tapogatózva utat találni egymáshoz - mind-mind ismerős fokozatai egy kapcsolat kialakulásának.
Ha valamihez vagy valakihez kötődsz, akkor elhiszed, hogy ez a tárgy vagy személy tehet téged teljessé. A kötődéseink tartanak minket életben. Ezek adnak erőt, hogy megtartsuk, amink van, vagy hogy elérjük kitűzött céljainkat. De az is előfordulhat, hogy parkolópályára állítanak, meggátolják, hogy továbblépjünk.