Idézetek az igaz szerelemről
Azt mondják: "eszme"... meg "szerencse"... Hazugság! A szerelem... csak a szerelem csinál mindent ebben a zavaros életben! (...) A többit az ember találta ki, de a szerelmet... az Isten!
Annak ellenére, hogy ezt módszeresen próbáltam tagadni, éreztem iránta valamit. Minél több időt töltöttem vele, annál inkább tudtam, hogy az érzések nem múlnak el.
Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a derűlátása vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz.
Ez most az igaz szerelem volt, a régi sebek begyógyításának illúziója, a biztonság meséje. Ami kicsit igaz is, hiszen a szerelem megóv, ugyanakkor hazugság is, mert mindentől még a legnagyobb szerelem sem védhet meg. Ha az emberben belső félelmek garázdálkodnak, még egy elsöprő érzelem sem védhet meg. A tudattól, hogy még a szerelmet is elragadhatják, és akkor egyedül maradsz, nem lesz melletted senki, soha többé.
A szerelem sokkal bonyolultabb, vágyból, káprázatból, pózból, menekülésből, önzésből, érzéki vonzalomból és lelki sóvárgásból szőtt állapot, bálványimádáshoz hasonló pogány szenvedély, melyben az ember megváltását a másiktól várja, s ha ez nem teljesül, öngyilkosságba is sodorhatja.
Tudd meg: ha nem vagy is itt, én mégis veled alszom. Mert szeretlek, cáfolhatatlanul és visszafordíthatatlanul.
Hallgatom a csendet, amelyet időről időre megszakít a mellettem alvó lélegzetvétele. Megsimogatom a kezét, de vigyázok, hogy ne ébredjen fel. A szavak mellett fontosak a tapintások, simogatások, ölelések, cirógatások.
A szerelmet, amilyennek én élem meg, leginkább egy csészéhez tudnám hasonlítani. Lassacskán telik meg, cseppről cseppre, de a vége felé az ember már látja, hogy a folyadék egészen a peremig ér, és elég egyetlen apró cseppecske, és a felszín megtörik, kibuggyan a csésze tartalma, áttöri a határokat. Régebben nem láttam ennyire a folyamatot, de elég jó kis rutinom lett már, volt alkalmam bőven. És most is látom, hogy már csak miniatűr cseppek kérdése, és megint elborít a nagy érzelem, a barátság végképp szerelembe fordul, és akkor megint egy férfival több lesz az érzelmi életemben.
Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod.
Az idő tájt - holtszerelmesen is - gyanítani kezdtem: bár ez az életre szóló érzelem, a Rejtelmek Könyvében leírt igaz hevület, és valószínűleg kitart halálomig, az egyáltalán nem bizonyos, hogy mi ketten kitartunk egymás mellett, legfeljebb még néhány hónapig. Ugyanis ekkoriban érkeztünk el a válságponthoz. Még nem tudatosítottuk, de már sejtettük: rigolyáink azonosak velünk, nem csupán élet-társaink, és szerintünk semmi keresnivalónk egymás oldalán.
Még bizonyosra vett érzelmeink is mily bizonytalanok, annak felismerésétől, hogy ebben nem létezik elég, mert még a végtelennek érzett is fokozható, s noha tegnapelőtt hinni véltem, hogy szerelmesebb aligha lehetek, most itt állok rémülten, a tegnapinál is fájóbb szerelmesen, és azt is sejteni kezdtem, mi jöhet holnap s azután.
A szerelmet nem lehet magyarázni. Amit az ész lát, a szívnek nem fáj.
Félek a haláltól, de nem akarom elszalasztani az életet. Félek a szerelemtől, mert olyan dolgok kapcsolódnak hozzá, amiket emberi ésszel nem lehet fölfogni: hatalmas a fénye, de az árnyéka megrémiszt.
Alighogy elveszett szemem elől, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyképpen magam mellett tartsam őt, ám képe pislákolt, nem vált meggyőzővé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna érzelmeimet, és a merszet sem nélkülöztem, hogy elmondjam. Utánaszámoltam, milyen régen öleltük egymást. Ezer év előtti együttlétünk ízei eláradtak bennem, s villamosszékerővel ráztak meg; e rengéstől egy megapolisz porrá omlott volna. Dühödten kikértem magamnak a szerelmi függést.
Valaki a hátam mögé lépett, oly szorosan, hogy éreztem tiszta illatát; testem, lelkem ráismert, hátralesnem sem kellett.
Facebook
Pinterest