Trauma
Azokról az emlékeimről, amiket már fel tudtam dolgozni, tudok beszélni, de a közelmúltban történtekről, arról, ami még elevenen él bennem, képtelen vagyok a külvilág számára mondatokat megfogalmazni.
A félelmekkel csakis úgy lehet felvenni a küzdelmet, ha szembenézünk velük, ha beleállunk a helyzetbe, amitől félünk. Ha a traumát okozó helyet vagy helyzetet onnantól kezdve elkerüljük, ha az adott eseményt soha többé nincs alkalmunk más módon átélni, akkor jóval nehezebb lesz ahhoz másféle, pozitív érzéseket is társítani, amelyek felülírhatják az átélt szörnyűségeket.
Minden trauma lehetőséget kínál a valódi átalakulásra, mivel felerősíti és előidézi a lélek, a test és a szellem tágulását és összehúzódását. A traumatikus eseményre adott reakciónk határozza meg, hogy a trauma könyörtelen és büntető Medúza lesz-e, aki kővé dermeszt bennünket, vagy inkább lelki tanító, aki végtelen és feltérképezetlen ösvényeken vezet minket végig.
Akkor van vége a traumának, amikor el tudod mondani másoknak, mit tettek veled, és ők sírnak, nem te. Annyiszor kell elmondani, amíg te már (...) olyan jól tudod elmondani, hogy a közösség gyászolja és siratja meg, amit veled tettek. De ezt csak úgy lehet megtenni, ha az ember őszinte.
A legtöbb ember lassan változik. Olyanok, amilyenek, aztán egy idő után mások lesznek. De vannak, akik pontosan tudják, mikor változott meg az életük. (...) Vannak, akikben nem a jó indítja meg a változást. Történik velük valami, és attól a pillanatól kezdve minden, amire ránéznek, egészen másmilyennek tűnik, mint azelőtt.
Krízishelyzetben az ember lefagy. Nincs készleten válaszunk a traumára. Mert a trauma kívül helyezkedik el azon a területen, amit az életről ismerünk. Ezért csak állunk, és nézünk magunk elé, mint a kőszobor. Amikor valaki olyasmit követ el ellenünk, amire nem számítottunk. Amikor önkényesen áthatol a határainkon.
Lehet, hogy az ember ésszel megérti, mi is történt vele egy trauma során, de idő kell ahhoz, hogy a szív, a lélek és az értelem összeérjen.
Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.
Akadnak az életben olyan traumatikus helyzetek, amelyek képesek kioltani az akaraterőt, és látszólag teljesen irracionális, esztelen viselkedésformákba hajszolni az addig normálisan funkcionáló egyént.
A gyerekkor nem apránként, fokozatosan ér véget, hanem egyetlen váratlan, visszavonhatatlan pillanatban, ami néha már a gyerekévek közepén, de néha csak fiatal felnőtt éveinkben következik el.
A traumákban mindig marad valami, ami artikulálhatatlan, kibeszélhetetlen, és ez mindennapi létünket is megfertőzi.
Mindazokhoz szólok, akik valami súlyos szerencsétlenséget vészeltek át - valamit, ami megrendítette önbizalmukat, egy csapással eltorzította a világukat. Talán vadul szembeszálltak vele, vagy teljesen szétzilálódtak, vagy évekre eltüntették a dolgot szem elől - mindegy, hogyan jutottak el idáig. Napról napra erősebbekké válnak. Napról napra gyógyulnak. Minden túlélt nappal azt jelzik annak az eseménynek, személynek, betegségnek, emléknek: NEM TE HATÁROZOL MEG ENGEM. Csak így tovább.
Facebook
Pinterest