Tragédia
Nincs könnyű házasság. Nincs könnyű szeretet. A hit pedig persze, hogy nem könnyű. Bármikor, bármilyen formában beüthet a tragédia, az élet egy csapásra ijesztővé és keménnyé válhat. Kiabálunk, sírunk, a földre rogyunk és ökölbe szorított kézzel szitkozódunk, hogy nem akarjuk tovább csinálni. És ilyenkor adódnak a legnagyobb lehetőségeink és a legfontosabb választásaink.
Amikor minden megváltozik, neked egy döntést kell hoznod, hogy milyen irányba mész tovább, melyik úton. Az utadon a fájdalom valódi üzemanyagként működik, és radikális tettekre ösztönöz.
Az ember ösztönösen él. Hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt, ami körülöttünk van. A "VAN"-okat nem becsüljük. (...) Élünk, eszünk, iszunk, dolgozunk, alszunk, szeretkezünk, és észre sem vesszük, hogy mindez milyen csoda. És amikor történik egy tragédia az ember életében, akkor mintha valaki visszarántana, és azt mondaná: Gondolkodj! Gondolkodás közben eszmélsz csak arra, milyen isteni szerencse, hogy van két kezed, két lábad, két szemed. Érzel, hallasz, tudsz tapintani, ízlelni.
Milyen magától értetődőnek vesszük az életet! (...) De egy felhőtlen élet egy másodperc alatt beborulhat.
Sokszor megesik, hogy az élet igazi tragédiái olyan művészietlen formában történnek, hogy durva szilajságukkal, teljes összevisszaságukkal, képtelen értelmetlenségükkel, roppant stílustalanságukkal sértenek bennünket. Úgy hatnak ránk, mint maga a közönségesség. A puszta nyers erővel igáznak le, és az ellen fellázadunk. Néha azonban olyan tragédia esik meg életünkben, melyben megvannak a szépség művészi elemei. Ha ezek a szépségelemek valódiak, akkor az egész eset csak a drámai jelenetek iránt való érzékünket fogja meg. Egyszerre azt érezzük, hogy nem vagyunk többé színészek, hanem a színjáték nézői. Vagy inkább szereplők is, meg nézők is. Figyeljük magunkat, és a játék puszta varázsa is elbűvöl.
Egy súlyos betegség, egy családtag halála, a munkahely elvesztése, egy baleset, vagy éppen az eltérés az úgynevezett társadalmi normáktól, netán az ember saját egyetlen hibás döntése máris az életpálya szélére sodorhat. (...) Pénzkereset, személyes kapcsolatok, társadalmi szolidaritás, állami segítség dominószerűen omlik össze ilyenkor gyors egymásutánban.
Azok a tragédiák, amiken végigküszködi magát, benne maradnak az emberben, cipeli magával. De megoldani már nem lehet.
A rossz egy pillanat műve, a sorscsapás, a botlás egyszeri momentum, és hirtelen magával ránt minden addigi reményt.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
Az élet, mondta egyszer valaki, komédia azoknak, akik gondolkodnak, és tragédia azoknak, akik éreznek. Úgy tűnik, ez az eset egyszerre volt komédia és tragédia, még nekünk is, akik nem sokat gondolkodnak és nem sokat éreznek.
A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk. A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk. Tragédia, amikor meghalunk. Komédia, amikor föltámadunk. A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis. A komédia a magasban szárnyalás, a bajokon aratott győzelem. Mindkét állapotunkban sírunk. Az egyikben a fájdalomtól. A másikban a röhögéstől.
Időnként épphogy megúszni a tragédiát legalább olyan trauma, mintha megtörtént volna velünk.
Facebook
Pinterest