Stressz
Időnként le kell lassítanunk, hogy észleljük azt, ami körülvesz bennünket. Nem azt mondom, hogy örökre álljunk le, csak legalább tankolni torpanjunk meg néha, mielőtt visszamennénk az életnek nevezett versenybe.
Amikor túlterheljük a számítógépet, van annyi eszünk, hogy kikapcsoljuk, és várunk egy kicsit, mielőtt újraindítanánk. Miért nem tudjuk megtenni ugyanezt önmagunkkal anélkül, hogy kudarcnak élnénk meg? Nem azt javaslom, hogy nyugodjunk le (jaj, de utálom ezt a kifejezést, meg azokat is, akik használják), de ha képesek lennénk egy e-mail-áradat után pihentetni az ujjainkat, hogy odafigyelve tudjuk megenni a sajtburgert, akkor, ha nem is habos torta, de legalább roppanós sült krumpli lenne az élet.
Sok állat képes felidézni, mi veszélyes és mi nem, de az állatok ilyesmi miatt nem aggódnak. Az egér nyilván emlékszik arra, hogy a macska halálos veszélyt jelent számára, és ha találkozik vele, eliszkol. De nem aggódik emiatt, nem hánykolódik egész éjszaka azon rágódva, hogy ez akár másnap is előfordulhat, hanem egyszerűen elpucol. Az egér jól csinálja. Mi nem.
Valahányszor csapongónak, túlterheltnek vagy stresszesnek érzed magad, netán háttérbe szorulsz, megjelenik a menekülési hajlam. A tagadás a menekülés egyik formája.
Az a jófajta stressz, amely színészi munka közben éri az embert, az karbantartó erő, edzésben tart.
A stressz próbára teszi a jóságot. Az igazán jó emberek nehéz helyzetekben sem adják föl integritásukat, érettségüket és érzékenységüket. A nemességet talán úgy határozhatnánk meg, mint arra való képességet, hogy a megalázásra ne regresszióval reagáljunk, hogy a fájdalom ne tompítson el bennünket, hogy el tudjuk viselni a gyötrelmeket, és mindez ne tegyen kárt a lelkünkben. Amint azt másutt már megjegyeztem: a szenvedés képessége a nagyság egyik s talán legjobb mértéke.
A stressz az élet díszlete, amely előtt évmilliók óta zajlik történetünk. Éhezés, háborúk, veszedelmek: az emberi élet szinte másból sem áll, mint helytállásból.
A megalkuvást gyűlölöm, mégis zsinórban kötöm a kompromisszumokat. Nem bírom, ha hátba támadnak. Az egyenlőtlen küzdelem nem férfias kihívás nekem. Azt jelenti, ami: stresszt.
Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.
Amikor úgy érzed, nincs időd lazítani, tudd, hogy most van rá a legnagyobb szükséged.
Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja.
Az ember úgy is élheti az életét, hogy folyamatosan elszalasztja a pillanatokat. A saját kis buborékunkban elvágjuk magunkat azoktól az apró szépségektől és örömöktől, amelyekért érdemes élni. Ha nem figyelünk oda, akkor a testünk és az elménk egymásnak ugrik. Ördögi körbe hajszolja egymást: a negatív gondolatok a szervezetben stresszreakciót váltanak ki, a stressztől pedig az agyunk hiperérzékeny lesz a veszélyre, ami fokozza a stresszt, ettől még negatívabban gondolkozunk, és így tovább.
A világról alkotott gondolatainknak köszönhetően emelkedtünk ki az állatvilágból, ám ennek ára van. Olyan dolgok miatt is tönkretehetjük magunkat a folyamatos aggodalmaskodással, amelyek már megtörténtek, nem történtek meg, és nem is történnek meg soha. Úgy tűnik, hogy a tudatos jelenlét még feljebb emel minket. Lehetnek gondolataink, de nem kell, hogy uralkodjanak felettünk.
Facebook
Pinterest