Romantika
A romantika nem harsonaszó és pompás külsőségek között vágtat be az ember életébe, mint fehér lovon egy királyfi, hanem úgy lopakodik mellénk, mint egy régi jó barát, csendesen, észrevétlenül, talán prózába burkolózva, amíg egy váratlan pillanatban a rá hulló napsugár fel nem ébreszti az ott szunnyadó zenét és költészetet, talán... talán... a szerelem egy gyönyörű barátságból fakad, oly természetesen, ahogy a bimbóból kipattan a rózsa.
Mindnyájan vágyunk arra, hogy felfigyeljenek ránk, megértsenek és dédelgessenek bennünket. Mindannyian különlegesnek és egyedinek érezzük magunkat, és sóvárgunk, hogy legyen valaki, aki hozzánk hasonlóan különleges, akivel kölcsönösen megbecsülhetjük egymást. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki kiválaszt bennünket, és a maga világának közepébe helyez. Romantikát akarunk, hogy elevennek, szükségesnek és pótolhatatlannak érezhessük magunkat.
A romantikus szerelem mindennél erősebben táplálja bennünk a teljesség utáni vágyat. A kapcsolat általában úgy indul, hogy azt hisszük, meg fogjuk ismerni a másikat, és titokban azt reméljük, hogy mindenben egyetértünk. Ehelyett a végén kiderül, hogy sokkal inkább magunkat ismertük meg.
A romantikus szerelem olyan rendkívüli erejű érzelmeket vált ki, hogy képesek vagyunk átértékelni, mit is tartunk vonzónak, sőt, még az "objektív" szépségre vonatkozó vélemények sem számítanak.
A romantika valahol közép-távolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz, harmattól párás ablakon keresztül. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt.
Facebook
Pinterest