Nagyszülőség
A gyerekeink és az unokáink remekül vannak, nélkülünk is életképesek. Eddig nem erről volt szó, mert bár a gyerekeink, amióta maguk is családot alapítottak, mutattak arra utaló jeleket, hogy képesek nélkülünk is megállni a lábukon és gondoskodni a családjukról, a szívünk mélyén azért ott élt az örök kétely és a meggyőződés, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk. És most szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy annyira nem. Hogy egyáltalán nem. A gyerekek kiválóan elboldogultak a családjaikkal a karanténjaikban, sőt azon törték a fejüket, hogy hogyan segíthetnének nekünk, a veszélyeztetett korúaknak, ami szintén szokatlan tapasztalat volt. Az élet nélkülünk is zavartalanul csordogált tovább, kis ízelítőt kaptunk abból a jövőből, amikor már nem leszünk, és csak remélhetjük, hogy valamilyen túlvilági laptopon nézegethetjük majd unokáink botladozásait és sikereit, a hajuk növését.
A kisunokára olyan nagy szüksége van a hatvanas mami- és papi-szíveknek, mint az emberbőrnek a napsütésre február végén.
Hiba elvárni nagyszülőként az unoka feltétel nélküli szeretetét. A kötődés kialakulása egy folyamat, minősége a kettőjük kapcsolata során bontakozik ki.
Ma sokkal nehezebb feladat nagyszülőnek lenni, mint korábban: többet kell dolgozni az unokák kötődéséért, sok közös játékkal, őszinte kíváncsisággal, nyitottsággal. Arról nem is beszélve, hogy az információs társadalomban az idősebbek tapasztalata, tudása mennyivel kevesebbet ér, mennyivel kevesebb tiszteletet képes kivívni a mai nagymamák és nagypapák bölcsessége.
Nem ajándékokkal, kényeztetéssel, kéretlen tanácsokkal, de nem is kritikával vagy állandó rendelkezésre állással, hanem önmagunk és szeretteink jobb megismerésével és elfogadásával tehetünk a legtöbbet unokáinkért.
Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.
Nagymamakorára lesz az ember igazán jó anya, előtte túlságosan el van foglalva azzal, hogy nőnek is kell lennie.
Facebook
Pinterest