L. Stipkovits Erika

Életünk során legnagyobb kincseink a kapcsolataink. A szülő-gyerek kapcsolat (legyünk akár gyerekek, akár szülők), a testvérkapcsolat, majd a párkapcsolat, mind-mind alakítják, formálják életünket, hatással vannak egymás minőségére, és együttesen életminőségünkre. E kapcsolatok azonban nem csak minket formálnak, általunk is formálhatók.

Hiba elvárni nagyszülőként az unoka feltétel nélküli szeretetét. A kötődés kialakulása egy folyamat, minősége a kettőjük kapcsolata során bontakozik ki.

Ma sokkal nehezebb feladat nagyszülőnek lenni, mint korábban: többet kell dolgozni az unokák kötődéséért, sok közös játékkal, őszinte kíváncsisággal, nyitottsággal. Arról nem is beszélve, hogy az információs társadalomban az idősebbek tapasztalata, tudása mennyivel kevesebbet ér, mennyivel kevesebb tiszteletet képes kivívni a mai nagymamák és nagypapák bölcsessége.

A hála mindig lefelé, a következő generáció felé áramlik: egy szülő úgy hálás a saját szüleinek, hogy a saját gyerekét felneveli.

A mindenki számára kielégítő kapcsolat kulcsa hosszú távon semmiképpen sem a konfliktuskerülés, hanem a problémamegoldó kommunikáció.

Minden lelki eredetű probléma megoldható, átkeretezhető vagy felülírható, de ha nem veszünk azokról tudomást, és mindig csak a szőnyeg alá söpörjük ezeket a problémákat, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudunk közlekedni, akkora a rendetlenség. Az elkerülés, az elfojtás soha nem megoldás.

A karácsony nem rólunk szól, hanem arról, hogy szeretetet adunk; azt adjuk a másiknak, ami neki fontos.

Kezdetben az anya kapcsolata a legszorosabb a csecsemővel, így gyakorlatilag tőle függ, kit, mikor és milyen mértékben enged be a kapcsolatukba. (...) Az anya lehet (...) olyan kapuőr, aki biztonságot adva közel hozza a testvéreket, de olyan is, aki addig őrzi a kaput, hogy a végén a gyerek se jut ki rajta, és esélye sem lesz közel kerülni a kapun kívül ácsorgó apához, tesóhoz.

Az öröm, a szeretet mellett a szenvedést, így például a haragot és a félelmet is meg kell tudni élni.

Felnőttként el ke döntenünk: megtanuljuk-e kormányozni saját életünket, vagy egy csónakban, evező nélkül, kétségbeesetten hánykolódunk az élet tengerén. Ha már ketten ülünk a csónakban, a kettős energiát kihasználva, a páros evezőkkel csak egy ütemben és egy irányba érdemes húznunk, egyre mélyebben megismerve egymást és önmagunkat.

A legfőbb jó tanács az önismeret útján: először magad! Ha környezetünket nem is tudjuk megváltoztatni, rengeteget tehetünk azért, hogy mi magunk változzunk.

Legtöbbször úgy fosztjuk meg magunkat az örömtől, hogy rosszul rangsorolunk. Előbb biztos egzisztenciát akarunk teremteni, fel akarjuk építeni a házunkat, és csak ezután élni és örülni. Pedig nem az a feladatunk, hogy mindenünk minél nagyobb és menőbb legyen, hanem az, hogy kapcsolatunkban boldogabbak legyünk, mint egyedül.

A közösségi oldalak azt az illúziót keltik, hogy sokakkal kapcsolatban állunk, fontosak vagyunk. (...) Elhitetik velünk, hogy mély érzelmi kapcsolatokat ápolhatunk a világhálón, miközben ezekből éppen legfőbb vágyunk, a minőségi kapcsolat, az intimitás hiányzik. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a leírtak valóban rólunk és nekünk szólnak-e. Netán csak a gép figyelmeztetésére küldtek nekünk szép, szülinapi szóvirágokat?

Tévhit, hogy a szerelemmel célba értünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szenvedélyes szerelemben megismertük a nagy Őt, megtaláltuk másik felünket, életünk legfőbb célját, így életünk beteljesedett. Az igazi, mély szeretetkapcsolat kialakítása viszont nem egy pillanat műve, az intimitás, (...) az ún. társszerelem kialakulásához hosszabb idő kell. Márpedig csak ez jelenti (jelentheti), hogy elértük célunkat.