Műfordítás
Fordítani annyi, mint hódítani. Egy nép meghódíthatja a másikat, ha annak irodalmát átülteti a maga nyelvére. Íme, a hódítás fennkölt és nemes módja. A meghódított nép nem veszít semmit, a hódító azonban gyarapszik és emelkedik.
Gyakorlott fordító mindenkiből válhat, anélkül is, hogy különösebben jó fordító lenne. A gyakorlott fordító végül is elő tud állítani mindenféle szöveget, ezek azonban mind egyformák lesznek. A jó fordító viszont azonosul az íróval, így a fordításai is különböznek egymástól, az alapanyagtól függően.
A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.
A nagy művek nem avulnak el. A fordításokkal más a helyzet. A nagy műveket néha újrafordítják. Hogy csak azért-e, mert előbb-utóbb - közkeletű irodalmi vélekedés szerint legkésőbb ötven évente - jön egy újabb fordító, és a maga módján újranyitja azt, ami addig másként volt nyitott? Vagy azért is, mert egy fordítás sosem lehet hibátlan, és ezért a legnagyszerűbbje is kevésbé állja az időt? Esete válogatja.
Régebben kevés figyelmet kapott a műfordító, és a műfordításra mint egy természetes kiadói teendőre tekintettek az irodalmi kultúracsinálók. Most eljött az ő idejük, és értékelik a szerepüket. Ezt nagyon pozitívnak tartom, hiszen ők, mint hidak, közvetítők a különböző országok irodalmai között.
A fordító nem szavakat, hanem kultúrát fordít. Bár teljesíthetetlen, de törekedni kell rá.
Fordításban olvasni egy verset olyan (...), mint fátyolon keresztül megcsókolni egy asszonyt.
Másképp ír az ember éjszaka, másképp nappal, máshogy esőben és máshogy, ha süt a nap - és máshogy, ha egy szöveget rögtön idegen nyelvre fordítanak.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
Facebook
Pinterest