Honvágy
A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.
A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.
A távolban élő magyar először az élet azon vetületét próbálja a hazaihoz hasonlóan kialakítani, amelyik a legjobban hiányzik neki. Ez lehet az étkezés, de lehet a baráti kör, testedzés, zene, tánc vagy bármi más.
Minél tovább vagyok külföldön, a honvágy annál kívánatosabbra színezi a hétköznapi élet váratlan hungarikumait.
Az igazi honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.
A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.
A honvágy nagyon összetett érzés. Az én honvágyam nemcsak emlékekhez kötődő nosztalgia, van abban más is, például azért szeretnék visszatérni egyszer Magyarországra, hogy elmondhassam azoknak, akik minden törekvésemet elgáncsolták: nézzétek, mégiscsak orvos lettem és amióta az vagyok, több száz ember életét mentettem meg.
Fura dolog a honvágy. Szeretek elutazni, és ha itthon vagyok, többnyire azon töröm a fejem, hogyan lehetne megint valahogy elcsavarogni, lehetőleg a világ végére. De szeretek megjönni is. És bár jósorsom sok szép táját engedte már látni a világnak, sohasem tudtam megérteni azokat, akiknek csak az a szép, ami messze van, és érdektelennek, unalmasnak tartják azt, ami itthon van, bár rendszerint éppen ezek azok, akik nem is tudják, mi van itthon.
A szenvedély ilyen: mint a honvágy egy ország iránt, amelynek határain jártunk már, de messzi fővárosát még sose láttuk, és azt képzeljük, minden valaha látott hely szépsége ott vár minket titokzatos utcáin és megnyíló homlokzatai mögött.
Az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.
A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.
Van az a pillanat az életben, amikor rájössz, hogy a ház, amiben felnőttél, már nem az otthonod, és még ha van hova lerakni a cuccaidat, az otthon érzése hirtelen megszűnik. (...) Nem fogod érezni ezt az érzést, amíg nem hozol létre magadnak egy otthont a saját gyerekeidnek, a családnak, amit te hozol létre. (...) Talán ez az, ami egy család valójában: egy csomó ember, akinek ugyanaz a képzeletbeli hely hiányzik.
Facebook
Pinterest