Föld
Minden élet elpusztul szempillantás alatt, mikor a Föld nevű bolygó jókora robbanással atomjaira hullik, ám mindez a világmindenség számára csak tompa pukkanás lesz, mint amikor a szomszéd kinyit egy üveg pezsgőt, és az univerzum végtelen órája rendületlenül ketyeg tovább.
Ez a bolygó hamarosan el fog pusztulni, mert nem lehet azt mondani az embereknek, hogy holnaptól nincs repülő meg autó, meg áram, meg tévé, meg betonház, meg nejlonzacskó, meg atom, meg cigi, meg dobozos sör, meg laptop, meg minden. Nem lehet azt mondani a népnek, hogy menjetek vissza a középkorba, túrni a földet a jó levegőn! Nem lehet azt mondani, hogy dobjátok el a hamburgert és az okostelót, szántsatok-vessetek faekével, egyetek újra fekete kenyeret és kását, és akkor a Föld megússza! Kész, kampec a világnak, ennyi. Ez az ipari forradalom első napján, sőt első percében eldőlt, nagyjából abban a percben, mikor Thomas Newcomen agyából kipattant a gőzgép gondolata. Most meg már az utolsó perceket éljük. Hogy öt perc, öt év, öt évtized, öt évszázad, azt nem tudjuk, de tulajdonképpen mindegy is.
A bolygónk önmagában is egy véges forrás. És a végessége egy napon talán azt eredményezi majd, hogy a leszármazottainknak nem lesz hol élniük. Szóval, még ha mi küzdünk is a túlélésért, jobb, ha az utódaink megbékélnek a halállal, nem? Mert a bolygónk sem tart örökké.
Bolygónk súlyos betegségben szenved, azonnal átfogó orvosi intézkedéseket kell tennünk. Sürgősségi ellátásra van szükség. Ehelyett viszont - a legjobb esetben - a természetes gyógyulás módszerére hagyatkozunk. Betegségtudatról szó sincs. Még csak nyoma sincs. Ez körülbelül olyan, mintha egy esetleg a jövőben feltalálandó gyógymód miatt lemondanánk egy életmentő műtétről.
Ha azt mondjuk, "föld", általában azt a tenyérnyi földdarabot értjük rajta, amelyen élünk. Amikor az ember kijut az űrbe, hirtelen annak látja a Földet, ami: egy égitestnek. Egy golyónak, amelyen mindnyájan élünk.
Az átlagember számára az ókorban (de most is!) az ég és mindaz, ami rajta van, alárendelt fontosságú (kivéve talán a Napot). A Föld az, ami számít, és csakis a Föld. És a Földön csak az emberiség számít. És az emberek között csak az én hazám, az én városom, az én törzsem, az én családom, én magam számítok. Az átlagember geocentrikus, antropocentrikus, etnocentrikus és egocentrikus.
Egy forgó gömbön vagyunk. Egy forgó gömb a káoszban. Csak lebegünk a kozmoszban.
Az, amit Földünk voltaképpeni arculatának tekintünk, a mezők és az erdők, a tavak és a tengerek, a kertek, szántók, pusztaságok és termékeny síkságok, mindez nem egyéb, mint tetszetős, ám vékony köpeny egy szilárd mag körül. Ha eltávolítanák ezt a vékony köpenyt, planétánk úgy festene, mint egy szürke-fehér golyó.
Facebook
Pinterest