Alkalmazkodás
Mi mindnyájan az alkalmazkodás igáját nyögjük. Igyekszünk olyanokká válni, amilyennek az általános elképzelés előírja a számunkra. Vegyünk csak egy fiatal orvost. Pontosan tudja, hogy az általános elképzelés szerint milyennek kell lennie, hogy kell járnia, beszélnie, öltözködnie, viselkednie. Ehhez alkalmazkodik, és nemsokára már nem az, ami valójában lenne, hanem egy olyasfajta két lábon járó, összetoldozgatott teremtmény, amilyennek előírja a regényekből, moziból és színdarabokból táplálkozó közvélemény. (...) Így van ez mindenkivel, miniszterekkel és rendőrökkel, színésznőkkel és pincérekkel, mindnyájunkkal. És a közvélemény el is várja mindnyájunktól, hogy valamilyenek legyünk. Mi meg elveszítjük magunkat, és hamis életet élünk. Pedig valójában nem is az a mi életünk.
Sokszor panaszkodunk a hétköznapokban, hogy ez a baj, meg az a baj, de az ember valójában mindenhez tud alkalmazkodni. Ahhoz is, ha egy hétig mínusz negyven, vagy plusz negyven fok van. Hihetetlen adottságunk, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni, és továbblépni a legsúlyosabb traumák után is.
Az okos ember alkalmazkodik a világhoz, a buta makacsul a világot próbálja magához hajlítani. Ennélfogva a haladás a butáktól függ.
Egy kapcsolat, akármilyen hosszú is, folyamatosan az egymáshoz való alkalmazkodásról, vagy éppen egymás elfogadásáról szól.
Nem nevezhető egészségesnek az, aki jól alkalmazkodik egy alapvetően beteg társadalomhoz.
Nem arról ismerszik meg a nagyon okos ember, hogy jó előrejelzéseket ad a jövőről, hanem arról, hogy tisztán látja, a jövőt lehetetlen előre jelezni, és ennek tudatában mégis képes előre alkalmazkodni hozzá.
A bölcs úgy alkalmazkodik a körülményekhez, mint a víz az edény alakjához, amelybe beleöntik.
Bár kiválóan el tudjuk képzelni a jövőt, azt nem láthatjuk előre, miként alkalmazkodunk majd hozzá. Hihetetlennek tűnhet, hogy idővel megszokhatjuk az életünkben bekövetkezett változásokat, alkalmazkodhatunk a sérülésünkhöz, és esetleg nem is találjuk olyan borzalmasnak, mint egykor gondoltuk.
Hosszú távon nem leszünk annyira boldogok a jó dolgoktól, mint vártuk, és nem is keseredünk el annyira, ha az élet rossz dolgokat sodor az utunkba.
A vakság egyik legnagyobb hátránya, hogy lelassítja körülötted a világot. Annyira lefoglal, hogy kitaláld, merre jársz éppen, hogy mindvégig erősen koncentrálnod kell. Úgy érzed, mások szélvészként száguldanak el melletted. Aztán egy szép napon rájössz, hogy a lassúság nem is olyan rossz, a nagyobb odafigyelésnek megvannak az előnyei.
Az idő pontosan azért gyógyít be minden sebet, mert a múlásával részben alkalmazkodunk a helyzetünkhöz.
Hogy mennyire alkalmazkodik az ember a környezetéhez - egészen elképesztő. Úgy hiszem, ha pokolra kerülök - egy hónapig szokni fogom az új helyet, míg megtudom, hol a könyvtár, az opera, nem lehetne-e valamelyik bűnöstől pianínót szerezni - és pár hónap múlva úgy hozzászokom, hogy nem akarok másik lakásba költözni, még a Paradicsomba se.
Bár nem akarok egyszerre sziruposnak és depresszívnek hangzani, de a szerelem fáj. Ettől lesz igazán jó, amikor minden rendben van. Nincsenek egyszerű kapcsolatok. Gyakran hallja az ember, hogy a kapcsolatokon dolgozni kell, de ezt nem értjük meg igazán, amíg mi magunk nem voltunk ilyen helyzetben. Pedig ez az igazság - kompromisszumokat kell kötnünk és áldozatokat kell hoznunk ahhoz, hogy igazán erőssé tegyük a kapcsolatunkat. Ha egy kapcsolat jó, akkor a másik fél is pont ugyanezt fogja tenni.
Facebook
Pinterest