Vastag Csaba

Egy kapcsolaton belül vannak fejlődési folyamatok, ha ezeken a két fél eltérő ütemben megy keresztül, az okozhatja egy kapcsolat végét.

A női lélek teljes mértékben kiismerhetetlen, de nem is kell feltétlenül a női lelket kiemelni, hiszen emberek vagyunk és az emberek alapvetően nagyon különböznek, így hát receptek nincsenek sem az emberek, sem a női lélek kiismeréséhez. És ez így van jól.

Abban hiszek, hogy a nőket minden nap szeretni kell, és úgy gondolom, minden napnak nőnapnak kellene lennie.

Az évek múlása, és a kilók növekedése a két sarokpont a magabiztosság szempontjából. Érdekes, milyen sokan vágynak a gyors és instant önbizalom-növelő módszerekre, például a különféle plasztikai beavatkozásokra, amiktől hirtelen akár túláradó önbizalomra tehetnek szert. Pedig ez néha akár ellenszenves is lehet. Az igazság – mint az élet minden más dolgában – valahol a kettő között, az arany középúton van.

Bármennyire felturbózza valaki a külsejét, belül kell megtalálnia azt a valakit, akit keres.

A természetes folyamatoknak (...) nem szabad gátat szabni. Én kimondottan gyűjtöm a ráncokat, sőt, örülök nekik!

Ismerjék meg és szeressék magukat a nők, és akkor mások is szeretni fogják őket! Ez a legfontosabb.

A kellemes külső héjon belül egy értékes magnak kell lennie. Ettől lesz igazán vonzó egy nő!

A legtöbben (...) nem ismerik saját magukat, mivel újság-tesztekből értesülnek arról, hogy ők milyenek, vagy milyennek kéne lenniük. Pedig csak egy kicsit magukba kellene nézniük...

Ennyi év alatt az ember megtanul mindent. Megtanulja, hogy mindenért meg kell dolgozni, hogy mindenért meg kell küzdeni. Hosszú az utunk, hosszú a közös utunk, amin most már régóta együtt járunk, de tanulunk közben emberséget, tanuljuk azt, hogy figyelni kell a másikra. Ez egy hosszú út, de a mi utunk.

Az ég felé ha nézel, láthatod, Hogy sok madár talál hazát. A lépted gyorsuló, jól tudod, hogy hív egy új világ.

Én nem akarok senki lenni, ha nem vagy itt, Így elfogyok, ahogy a láng. Én nem tudok valaki lenni, ha nem vagy itt, Egy út kéne még hozzád.
Így kitagad az ágy és fáj az ébrenlét, És sivatag a Föld, hol körben járok én, És kinevet az idő és minden perc egy év, De valahol a remény azt súgja, látlak még.

Vár ránk még száz év, hogy a végtelen életet átéld, Vár ránk még száz év, hogy a titkaid elmondd. Miért félnél? Az álmunk már miénk, mondd, mit veszíthetnél, a sorstalan útból elég! Nekem elhozta a fényt az a nap, mikor születtél!