Nemere István

Ha az ember nagy pénzhez jut, sok mindent másképp kezd látni, más igazságok teremnek a fejében, mást tart fontosnak, mint azelőtt.

A betegség az egyik legdemokratikusabb intézmény... senkit sem kímél.

Mi marad az emberből halála után? Kell, hogy valahol tovább létezzen, ha nem is abban a formában, ahogyan addig. Örök lázadó az agy, a tudat - nem tud belenyugodni, hogy megsemmisül.

A folyton harcot emlegető politikusoknál aligha van veszedelmesebb fajta.

Azt szoktam mondani és írni, hogy "95 százalékos ateista vagyok", ami azonban a valóságban egyre fogyó százalékot, arányt jelent. Lehet, még egy-két év és elérem a 99 százalékot, netán a százat is. Az Isten választása a könnyebbik út, mindenben. A világ keletkezése, a természet működése, a kozmosz törvényei stb. témákban mindig egyszerűbb azt mondani: egy isten teremtette, ő igazgatja, az ő akaratát követve mennek a dolgok. Aki filozofikusabb alkat, sőt egyáltalán, gondolkodó ember, az ne menjen ezen a könnyebb úton.

Elválaszthatatlanul én magam vagyok a rettegés, olyanok vagyunk, akár a falevél, két oldala ugyanannak a levélnek, fekete és fehér oldala. A fehér nappal él, jól megvilágított helyeken, napfényben - a másik éjjel, sötétben, szívszorongató sikátorokban.

A magány egy időre gondolkodásra kényszeríti az embert. Ha az ember képes harcolni e világban egy apró helyért - könnyebben veszi észre, mi a szép körülötte.

A szabadság nem lehet határtalan, mert akkor önmagát semmisíti meg.

A legnagyobb opportunisták éppen a tükrök. Csak önmagukért léteznek, válogatás nélkül szolgálva mindenkit.

Mélyre zuhantam, olyan mélyre, hogy már minden szépnek tűnik, ha... nincs velem. (...) Ki kell húznom az életemből, összegyűrni, mint egy régen kifizetett számlát.

Az emlékeink mi magunk vagyunk... aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek.

A nők mindig állhatatosabbak, még akkor is, ha az nyilvánvalóan szükségtelen.

Kezdetben csak a szerelem van, ez mindent kitölt és - ahogy mondják - "elvakít". (...) Aztán - az első tüske. Bármi lehet, nem fontos, mi. Ám a kétség növekedni kezd, rétegeződik, erősödik, mint a régi barlangok mélyén, a cseppenő víz cseppkövet épít, de maga-magát is építi lefelé, és eljön a pillanat, bár ez évekig tart, míg összeér a két oszlop. Kiábrándulás, kétség, gyűlölet-rétegek kövesednek egymásra. Végül semmi sem marad az emberben.

A férfi, aki nem képes önmagára vigyázni, a szerelmére, azt úgysem lehet hűségre, kitartásra kényszeríteni. Minden próba eleve kudarcra van ítélve.

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem szép.