Molnár Ferenc

Én csillagász vagyok: ott tanulja meg az ember, hogy nem szabad lenézni a legkisebb pontot sem. Azok a kis pontok az égen, az mind egy-egy nagy világ.

Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit gyermeke boldogságáért tesz.

Életbölcseletem: jónak kellene lenni. Úgy jutottam el hozzá, hogy észrevettem magamon, hogy nem vagyok jó. Érzem, hogy sose leszek olyan jó, mint a született jó emberek, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megközelítsem őket. Fájdalmas tapasztalatom, hogy azt majdnem lehetetlen megtanulni. A vigasztalásom, hogy aki erre nézve becsületesen mindent elkövet, az teljesítette kötelességét ezen a földön.

A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú csak egy fenséges kacsa. Ha a földre lép, ez ki is derül róla. Ezért kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni, díszesnek lenni a néma fehér méltóságtól. Madárnak lenni és nem repülni. Egy dalt tudni, de mindhalálig el nem énekelni.

Aki a gyermekek lelkében horgonyozta le írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett, emléke jó helyen van.

Férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem az első vereség!

A férfi figyelmét egy nőre igazán csak egy más férfi figyelme tudja felhívni.

A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messze nézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalán nagy házfalak merednek az ég felé. Most mára Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.

Sok ember köszönheti a szerencséjét a jó tanácsoknak, amelyeket nem fogadott meg.

Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.

Arra kell gondolni, hogy az embereknek mennyi komolyabb bajuk van, mint a szerelmi szenvedés. Meghal valakijük. Nincs mit enniük. Operálják őket. Tulajdonképpen szégyellni kellene szerelemtől szenvedni.

A feleség olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.

Más emberek egészen mások, mint mi, s (...) nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk.

Minden kis viaszgyertya megtanít arra, hogy egy kis melegért, fényért érdemes tövig égni, mert a kis dolgok fénye az, ami bevilágítja életünket.