Miguel de Cervantes

Nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk s miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek. Avagy mondd: nem láttál-e még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok, úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek? Az egyik a rablót játssza, a másik a csalót, az a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolondot, a harmadik a szerelmes bolondot: mikor aztán a darabnak vége, s a színészek levetik maskarájukat, egyik olyan, mint a másik. (...) Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is: van császár, főpap, szóval, ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.

A tréfa az okosság jele; s a tréfa és elmésség (...) nem szokott törpe lelkeknél megszállani!

Az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is.

Derekabb lenne, ha ki-ki aludni hagyná a maga haragját: mert nem lehet tudni, kiben mi lakik, kicsiny ember, nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza, az Isten megáldotta a békességet, s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én, aki ember vagyok, mivé nem lehetek.

Az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött.

Ó, irigység, te számtalan gonoszság gyökere s az erények ölő férge! Minden más bűnnel (...) jár valami kellemes is, de az irigységgel semmi egyéb, mint kedvetlenség, harag és dühöngés.

A lenézett és megvetett költők természete és szokása, hogy a költött vagy nem költött hölgyeken, akiket szívük bálványául választották, szatírákban és gúnyversekben állnak bosszút; de ez a bosszúállás egyébiránt a nemes szívekhez bizonyára nem illik.

Manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a buzgalmon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon.

Mindig gyűlöletes s mindig rossz vért szül, ha valaki egyik lelket a másikkal, egyik bátrat a másikkal, egyik szépet a másikkal, egyik családot a másikkal összehasonlítja.

Az én nézetem (...), hogy minden őrültség onnan ered, hogy az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! Mert szerencsétlenségükben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget, és sietteti a halált.

Az erény mindig fényt sugároz magából, még az ínség bajain és szűk nyílásain keresztül is.

Akármilyen jó valami, a bőség mindig csökkenti becsét, de a silányabbnak is van némi értéke, ha kevés.

A katonához jobban illik, hogy meghaljon a csatában, semmint futással meneküljön; ez nekem annyira meggyőződésem, hogy ha mostanság valaki lehetetlent ajánlana, s lehetővé tenné a választást, mégiscsak azt választanám, hogy jelen voltam legyen ama dicsőséges eseménynél, nem pedig, hogy minden tagom ép maradt volna, de ne mondhassam el, hogy e csata részese voltam.

A sebek a katonák arcán s mellén vezércsillagok, és másoknak utat mutatnak a dicsőség s a megérdemelt kitüntetés vágya felé!