Maria Konnikova

Az igazi csaló nem alkalmaz kényszert: eléri, hogy bűnrészesek legyünk a saját magunk ellen elkövetett bűncselekményben. Nem lop el semmit, mi adjuk neki. Nem kell fenyegetőznie, mi mondunk el neki mindent. Azért hisszük el a szavait, mert hinni akarunk neki, nem pedig azért, mert rákényszerít. így önként felajánlunk neki mindent, amit szeretne - pénzt, elismertséget, bizalmat, hírnevet, törvényességet, támogatást -, és csak akkor kapunk észbe, amikor már túl késő.

A legtöbb ember nem akar átverni bennünket. Azért vesszük észre a csalást olyan nehezen, mert előnyösebb, ha bízunk másokban. A bizalom, nem pedig a csalások felismerése a sikeresebb evolúciós stratégia.

A mesével nehéz vitatkozni, akár szomorú, akár vidám. A logikát figyelmen kívül tudjuk hagyni, az érzelmeinket azonban nem. Ha kapunk egy sor érvet, azokkal vitatkozni tudunk, ám ha egy jó történetet hallunk, nem igazán tudjuk felfedezni, miért is kellene résen lennünk. Végül is semmi veszedelmes nem hangzik el nyíltan, legfeljebb csak célzások formájában.

Bizonyos értelemben mindegy, hogy mit érzünk: minden érzelmi felfokozottság elhomályosítja a tisztánlátást. Megfontolatlanok és befolyásolhatók leszünk. Teljesen érthető, miért nyúlnak ehhez a módszerhez a rendőrségi kihallgatótisztek vagy az ügyvédek - nem csak a csalók. Érzelmek hatására könnyen hozunk olyan döntéseket, amelyek ellentétesek a hosszú távú érdekeinkkel, hiszen a pillanat hatása alatt hirtelen nem is tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól. Agyunk legprimitívebb részei legyőzik a racionalitást.

Ha a félelem elég erős, semmi mást nem látunk.

Gyakran automatikusan engedelmeskedünk a hatalomnak anélkül, hogy belegondolnánk, miért is cselekszünk úgy, ahogy, és vajon valóban ezt kell-e csinálnunk.

Az ember egyik legfontosabb mozgatórugója önmaga megerősítése: értékesnek kell éreznünk magunkat, tudnunk kell, hogy valakinek szüksége van ránk, hogy számítunk valamit.

A memóriánk szelektív. Ha valamit személyes kudarcként élünk meg, inkább elfelejtjük, mint hogy tanulnánk belőle.

Ha a másikról van szó, kristálytisztán látunk. Ha magunkról, csak azt vesszük észre, amit akarunk.

A siker fényében nem tudjuk elképzelni a kudarcot. Azaz elképzelni tudjuk, csak nem hisszük, hogy valóban meg fog történni.

Utólag könnyű okosnak lenni, tartja a mondás. Ezt gyakran furcsa mosoly kíséretében emlegetjük, amikor egy butaságnak tűnő hibát próbálunk megindokolni. Ám gyakran úgy módosítjuk az emlékeinket, hogy ne csak utólag legyünk okosak, hanem hogy úgy tűnjön, végig ezt a kimenetelt vártuk. Tudtam, hogy rossz szándékú. Tudtam, hogy viccel. Tudtam, hogy így fog dönteni. Tudtam, tudtam, tudtam. Ha valóban tudtuk volna, nem cselekedtünk volna másként?

A legfájóbb sebeket a jó hírnevünkön lehet ütni. Azon, hogy mások milyennek látnak bennünket, és hogy ez miként fogja befolyásolni a jövőnket.

Amíg van mit megmagyarázni, és nincs egyszerű magyarázat, a hit mindig fel fogja ütni a fejét.