Leitner Olga

A nő! Kifürkészhetetlen, izgalmas, vonzó, titokzatos, ugyanakkor rém idegesítő, kiszámíthatatlan és olykor labilis. Számtalan könyv született erről a csodálatos teremtményről.

A nők! Ők a világ teremtői, az örök gondoskodók, életet adó és tápláló angyalok, akikről nem lehet eleget gondolkodni, beszélni és írni.

A nők! (...) A világ változásával ők maguk is változnak, s hogy mára mennyire maradtak nagybetűs NŐK, hát, az már egy más kérdés.

A humor a legfontosabb. Ha valakinek nincs, vagy nem érti, az szegény ember. Mert humor kell a tragédiában, a kétségbeesésben, a szürke hétköznapokban és a gyereknevelésben is.

Nőnek lenni (...) nem egyszerű, de annál izgalmasabb dolog. Mert az összes szépségével és szörnyűségével együtt igenis jó érzés, hogy olyan gondolatvilággal rendelkezünk, amely csakis nekünk adatott meg - persze győzzük elviselni olykor magunkat, és igyekezzen az agyunk lépést tartani a lelkünkkel!

Ha jobban belegondolunk, minden női mondatnak van értelme, maximum a férfiak nem fogják fel a lényeget. De hogy fontos, az biztos

Nőnek lenni jó. És amiért jó, pont ugyanazért rossz is néha. Viszont vagyunk annyira pozitívak, hogy a rosszat is jónak fogjuk föl, mert ugye a gondolat ereje, a kimondott szó, meg az isten tudja, milyen ezoterikus blabla, és Coelho is ezt mondogassa. Azért van ebben valami.

Soha nem teszünk le arról, hogy megleljük a valódi társat, az örök szerelmet úgy, ahogyan arról kislányként álmodtunk, ahogyan mindezt a filmekben láttuk. Ez nem korfüggő. Lehetünk húszévesek, ötvenévesek, talán még százévesek is. Vannak szünetek, időszakok, amikor látszólag hanyagoljuk a témát, sőt úton-útfélen azt hangoztatjuk, hogy milyen jó egyedül. Aztán jön egy borús este, egy hideg karácsony, az egyedül töltött negyvenedik szülinap, és rájövünk, hogy megint hazudtunk magunknak. Társat szeretnénk végre. Egy életre.

Egy nőtől nagyon ritkán hallhatjuk azt, hogy bár nem az a bizonyos illető az igazi, de addig jó lesz, amíg nem jön a herceg fehér lovon. Viszont, ahogyan egyre idősebbek leszünk, úgy jövünk rá, hogy a nagy ő nem is olyan nagy. Csak olyan éppen, hogy közepes. És nem azért, mert mi alább adnánk az igényeinket, sőt. Éppen, hogy magasabbra tesszük a mércét, mert felnőtt, érett nőként nem kergetjük a boldogságot lepkehálóval, nem hajtjuk, mint a vadat.

A nagy őt leginkább egy szóval tudnám leírni. A nagy ő maga a Szerelem. Amíg vakok vagyunk, és nincsenek hatalmas elvárások, addig létezik a nagy ő. Ha már ott van a levegőben az "ez sem tetszik benne, az is idegesít benne" érzés a másikkal szemben, akkor a szerelemnek annyi.

Alkalmazkodni és csiszolódni lehet és kell is a másik igényeihez, elvárásaihoz, de csakis egy bizonyos szintig. Addig, amíg nem érzem szarul magam.

Ha hívsz, nem mondom azt neked, hogy mindennap egy kicsit belehalok a hiányodba. Nem mondom, mennyire várom már, hogy lássalak. Nem mondom, hogy bárcsak már itt lennél. Sőt azt sem, hogy minden áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.

Mivel a férfi teljesen másképp van bedrótozva, ezért valóban sokszor nem érti a nő finom, vagy már egyáltalán nem finom jelzéseit. Ettől azonban ő még nem egy érzéketlen, tahó, suttyó, hanem csak egyszerűen más... férfi!

Soha ne felejtsük el: nincs boldog gyermek, ha nincs boldog anyuka. És nincs boldog anyuka, ha nincs boldog nő.

Egy nőtől azt elvárni, hogy ne beszéljen, legalább olyan nagy kívánalom, mintha a férfitől azt kérnénk, hogy beszéljen.