Krusovszky Dénes

Ha elég jól megírjátok, hogy eldördült egy lövés, az többet ér, mint ha valóban eldördült volna az a lövés.

A szerelmesek, mondják, gyakran annyira azonosulnak egymással, hogy átveszik a másik tulajdonságait, megváltozik az ízlésük, átalakul a viselkedésük, másként kezdenek beszélni, öltözködni, enni, a távolabbi ismerősök szinte rájuk sem ismernek már, ezután nem ritka, hogy az azonosulás következtében valóban szerepet is cserélnek, és a szerelem tetőpontja egyben a végét is előrevetíti, ilyenkor kezdődnek a kisebb-nagyobb bajok, hirtelen veszekedések, sűrű hangulatváltások, megmagyarázhatatlannak tűnő kifogások, kiábrándulás az illatokból, színekből, formákból, mígnem a lassú elhidegülés előbb kétségbeeséssé, aztán haraggá válik, ezután szükségszerűen sor kerül az elszakadásra, de már az sem old meg semmit, hiszen még ekkor sem ismerik fel, hogy a másikban önmagukat gyűlölték meg a magukra maradt szeretők.

Miért néznek az állatok folyton, mit bámulnak rajtunk ennyire, mit akarnak, mert akarnak valamit, legyőztük őket, de nem hagynak örülni.

A föld valóban kerek, de az emberi lélek egészen lapos, lapos, és kissé gyűrött a szélein.

Úgy tudunk egymás mellett élni, úgy tudunk minden egyes nap összenézni és továbbsétálni, hogy közben nem muszáj azon erőlködnünk, hogy megértsük egymást.

Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.

Különleges tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon hozzáérni egy másik emberhez, hogy az ne azt érezze nyomban, hogy behatoltak a személyes terébe, megsértették intimitását, önállóságát, önbecsülését.

Pedig egészen megszerettelek, de nem tehetek róla, van ez a rosszabb kezem, ami folyton bántani akar.

A hiány egyenletét számolod, de nem ismersz hozzá megoldóképletet.