Kovácsy Zsombor

Az állami egészségbiztosítási rendszer "ingyenes" (vagyis az ellátás alkalmával térítésmentes) ellátmány jellegű szolgáltatásai, valamint az egészségért vállalt saját felelősség mint szempont szinte teljes hiánya az igénybevétel feltételeiben rendkívül rombolóan hatnak az egészség értékként való felfogásában. Ehhez hozzáadódik a megfelelő egészségnevelés hiánya, így sokan kivárják, amíg önsorsrontó életmódjuk következtében az állami rendszerre rászorulnak, hogy aztán a közösségre hárítsák a gyógyítás költségeinek fedezetét.

Egészségügyünket a beteg szemszögéből úgy szoktam summázni, hogy ahelyett, hogy úgy érezné, róla szól, érte van a gyógyítás rendszere, csak tudatlanul, kétségek között, nem egyszer megalázottan bolyong a szektor útvesztőjében, senki nincs, akire igazán számíthatna, aki elejétől a végéig kézbe venné a problémáit.

A szaktekintélyek általában nem arról híresek, hogy az általuk évtizedek alatt kialakított munkamódszerekhez képest új megközelítésmódok nagy támogatói volnának.

Az egészségügy az egyik legkomplexebb rendszer. Elmosódó határai, más szektorokkal (gondoljunk csak a szociális szférára) való szükségszerű összekapaszkodottsága, az érintett szereplők, a tulajdonviszonyok, a forrásbiztosítási és a finanszírozási háttér, az intézményi struktúra, a szabályozási, az engedélyezési, a jogérvényesítési környezet sokszínűsége, a magán- és a közszféra egymást befolyásoló érintettsége, a nemzetgazdasági vetület, és nem utolsó sorban a hétköznapi korrupciós jelenségek, az urambátyám-viszonyok összességében marokkójátékhoz teszik hasonlatossá a szektort, amelyből egyetlen pálcika óvatlan kihúzása a teljes felépítmény összedőlésével fenyeget.

A korábbi kudarcok alapján nehéz abban bízni, hogy (...) sikerül kivezetni az ágazatot a válságból, de egyszer talán az egészségügynek is lehet szerencséje.

Mivel a magyar egészségügyben egyszerre van jelen a világszínvonal és a már a XX. században is csak elmaradott vidékeken elfogadott állapotok, a sajtó számára mindennap új szenzációt tartogatnak a kórházaink és a más egészségügyi színterek.

Mindenki hibázik, csak van, akinek szerencséje van, és vagy nem derül ki, vagy ha ki is derül, nincs komoly következménye. A nép pedig keresztre akarja feszíteni azt, aki mulasztott, és ez kiderült, miközben a többiek is ugyanolyan esendők.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az orvostól az emberi élettel kapcsolatos nagyobb felelőssége miatt elvárható, hogy hibátlan legyen, hiszen ha en jogászként valamit elrontanék, legfeljebb értelmetlen lenne az érvelésem, kimaradna valami egy dokumentumból, de ha az orvos vág rossz helyen vagy ad rossz gyógyszert, az emberéletbe kerülhet. Ez igaz, de attól még az orvos nem lesz tévedhetetlen és hibamentes.

Amíg vannak feltételek, addig van csalás is.

Attól, hogy valakit felvesznek az orvosi egyetemre, még nem válik belőle empatikus, a beteg problémáját átérző ember.

Egészségügyünkben egyszerre van jelen a szükségkórházak nyomora és a világszínvonal, és nem tudhatjuk, melyik jut, ha baj van.

A kádári, az állam emlőin csüngő néplélek számára nagyon fontos, hogy minden ingyen legyen, mert nekünk az a jó. Mindegy, milyen, csak kapjuk ingyen. Az így szoktatott alattvaló a magasabb minőségért sem gondolja úgy, hogy megéri fizetni, a központilag kapott ellátmánnyal úgy van, hogy az olyan, amilyen, legfeljebb hőbörög, de nem érzi magát igazi ügyfélnek, aki joggal vár el minőséget. Ebből a pozícióból nem nagy a mozgástér: ha a jobb, hatékonyabb állami ellátásért több adót, járulékot vagy ne adj’ isten vizitdíjat kellene fizetni, azt elutasítja a többség - persze azért is, mert nem hiszi már el, hogy a befizetett összeget tényleg rá költenék.

Az egészségügy nehezen átlátható, összetett rendszer, de ettől még nem kell, hogy agybénító áhítattal tekintsünk rá.

Jellemző emberi hozzáállás, hogy túlértékeljük saját szakmánkat: egyvalamihez értünk, és aki annak a területnek a három szakkifejezését nem tökéletesen alkalmazza, azt idiótának nézzük.

Nincs nagy választék, az orvos veszélyeztetett faj Magyarországon.