Kertész Imre

Ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem.

Lehet, hogy Magyarországon létrejön majd a civil társadalom, amely képessé válik arra, hogy saját életét a mindenkori hatalomtól függetlenül megszervezze, és a demokráciát a saját szükségletei szerint, a saját szabadságára, boldogságára és boldogulására átformálja. És akkor eljön a nap, amikor a tolerancia nem erény lesz csupán, hanem társadalmi gyakorlat is.

A reménytelen helyzeteknek megvan az az előnyük, hogy zavartalanul kiaknázhatod a bennük rejlő korlátlan szabadságot.

Az ember fokonként azonosul a neki szánt vagy rákényszerített szereppel, akár megfelel ez a szerep személyiségének, akár nem.

Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre teremtetett: legföljebb arra, hogy emlékezzen.

Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia.

Milyen könnyen, sőt előszeretettel választunk magunknak rossz tolmácsot, és mennyire könnyű eltévednünk a nyelvben, amely végül gondolataink torzképét mutatja csak.

Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a "borzalmakról" kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; (...) ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, (...) akkor mi magunk vagyunk a sors.

A szeretetet nem a szavak, hanem a tettek bizonyítják.

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Könnyebb szeretni, mint igazságosnak lenni; s tán igazságosabb is.