Kertész Imre

Időnként valahogy megtisztul az ember, mint a természet, amikor a friss szél elviszi a súlyos felhőket, kisöpri a nyomott levegőt, a fullasztó párákat: éppolyan kevéssé magyarázható e belső kiderülés és napsütés is, mint ezek a természeti jelenségek.

Mitől félsz, ha tudod, hogy halandó vagy?!

Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.

Sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk.

A rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt, az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen.

Az embernek tudnia kell, hogy miért gyűlölik.

Néző lettem. És még csak nem is az első sorokból nézelődöm, hanem valahonnan a karzatról.

A Holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus tudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot, amiként a barbársággal szembenéző, a perzsa háborút vívó görög géniusz megteremtette az örök mintául szolgáló antik tragédiát.

Bárhol, bármikor, bárkivel megfordulhat a világ.

Az ember hol lámpát gyújtott, hogy lásson valamit, hol meg sietve eloltotta, nehogy megijedjen attól, amit látnia kell.

A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük.

Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség - nemzet, nép, kultúra - több-kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát.

A költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell.

Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait.

Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és - most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem: - hogy megmentse a lelkét.