Kepes András

yakori vélekedés, hogy az ostobáknak könnyebb dolguk van az életben, hogy aki hülye, az boldog. Csakhogy ennek a nézetnek ellentmond a tapasztalat. Az állítás ugyanis azt feltételezné, hogy nem léteznek boldogtalan hülyék, holott naponta találkozunk zsörtölődő, gyűlölködő, ostoba emberekkel az életben és a neten. Fogadjuk el amolyan részkövetkeztetésként tehát, hogy nemcsak az intelligens lehet depressziós, hanem a hülye is. Márpedig, ha az intelligens, a hülye, a depressziós és a boldog párba állítható variációit vesszük - úgy is, mint: boldog hülye, boldog okos, depressziós okos, depressziós hülye - , akkor ez utóbbi kétségkívül a legpechesebb változat.

A Facebookon látszólag többnyire mindenki boldog; boldog születésnapja és boldog névnapja van, örvendezhetünk új frizurájának, jól sikerült profilképének, szerető párjának, gyönyörű családjának, gyermeke újabb sikerének, továbbá, hogy milyen káprázatos helyekre utazik, milyen jókat eszik-iszik. És mindjárt késztetést is éreznek, hogy az örömüket, sőt a táplálkozásukat is megosszák velünk. Mi meg csak szorongunk."Mi a fene? Mindenki boldog, csak mi szomorkodunk, mérgelődünk, bosszankodunk, sírdogálunk néha?" De inkább mi is megosztjuk az arcunkra erőltetett smiley-maszkot, hadd lássák az emberek, bennünket sem kell sajnálni, kicsit azért mi is boldogok vagyunk ám. Cserébe csupán egy felemelt hüvelykujjat, szívecskét, pár jó szót várunk. Sok embernek manapság csak ennyi figyelem jut.

A meghatározó események mögött mindig mélyen átélt pozitív vagy negatív érzelmek vannak.

A tekintélyelvű emberek azzal hitegetik magukat, hogy jót akarnak, és azt hiszik, csak az a jó, amiről ők azt hiszik. S persze mindig akadnak, akik készséggel elfogadják, vagy saját érdekükben úgy tesznek. De vannak, akik mégis vitatkoznak, önálló gondolataik vannak."Nekik is vannak gondolataik, elképesztő!" - bosszankodik ilyenkor az autoriter alkat.

Az egyik legizgalmasabb dolog a gyereknevelésben, hogy hasonló génállománnyal és nevelési elvekkel végül mégis minden gyerek különböző lesz. A maga módján lesz tökéletes.

A párkapcsolatok mindig a jövőbe tekintenek. Mint mikor diófát ültet az ember, tudja, az árnyékát és a termését az unokák élvezik majd.

Azt mondják, amikor az ember öregedni kezd, birokra kél benne a bölcsesség és a hiúság. Akiben az utóbbi győz, az utoljára még mindenféle fontos pozíciót kapar ki magának, bizonygatni kezdi, milyen eredményeket ért el az élete során, és többnyire elégedetlen, zsémbes öregember lesz. A bölcsnek viszont lassanként összeáll a világ, a dolgok és az értékek a helyükre kerülnek, megtanulja fölülről szemlélni a dolgokat, tudja, min érdemes bosszankodni és min nem, megértő és derűs lesz.

A valódi művészet (...) a korábbi klisék meghaladásáról szól.

Több haszonnal kecsegtetne és közelebb járnánk a valósághoz, ha az emberekhez nem érzelmi alapon közelítenénk, hanem igyekeznénk megérteni a viselkedésük mozgatórugóit. Utálni őket azután is ráérünk.

A gúny, a megszégyenítés ugyanúgy életre szóló sebet ejthet, mint a tettlegesség.

Komoly munka megérteni és felnevelni a bennünk lakozó, sérülékeny gyereket, de sosem késő boldog gyerekkort teremteni magunknak. Legalább utólag.

Nagyon könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy megpróbáljuk a saját sztereotípiáink szerint megítélni és rendszerezni az embereket, de a valóságban mindenki sokkal összetettebb és komplikáltabb, mint első látásra hinnénk. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: modelleket építünk a tapasztalatainkból és skrupulusainkból, mert azt hisszük, így könnyebben eligazodunk majd a világban. Szerencsés esetben idővel aztán rájövünk, hogy nem a világot kell a saját modelljeinkhez igazítani, hanem fordítva, a modelljeinket kell a valóságnak és a világ változásainak megfelelően folyamatosan szélesíteni, tágítani.

Jó, ha valaki ismeri a technikákat, a fogásokat, a trükköket, de ahhoz, hogy igazán maradandó írások szülessenek, valami olyasmi is kell, amit csak egy ember tud belerakni az írásba - az emberség.

A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.

Minél nagyobb ereje van egy civilizációnak, annál nagyobb az esély arra, hogy ha nem gondolkodik globálisan, előrelátóan és pozitív módon, akkor idővel elpusztítja saját magát. Márpedig ennek a mai, modern társadalomnak roppant ereje van.