Karin Alvtegen

1965. június 8. — svéd krimiíró

A boldogtalanság egyet jelent a kudarccal. De végtére is mi a boldogság? Lehetséges minden ébren töltött percben boldognak lenni, napról napra, évről évre? Egyáltalán ér ez annyit, hogy törjük magunkat érte? Hogyan is értékelhetnénk a boldogságot, ha soha nem tapasztaltuk meg a fájdalmat? Néha azt gondolom, hogy azért olyan nehéz rálelni a boldogságra, mert rettegünk a szenvedéstől. Talán elfelejtettük a leckét, amit a lelkünk sötétjéből tanulhatunk meg. Hát nem arról van szó, hogy tudnunk kell megkülönböztetni a csillagot a ragyogásától? Hogy megértsük, milyen érzés a boldogság, amire oly buzgón törekszünk? Egy bánat nélküli élet olyan, mint egy szimfónia basszus nélkül.

Manapság az emberek rendre a boldogságról beszélnek. Könyveket írnak róla, tanfolyamokon tanítják, néhányan még megvásárolni is megkísérlik. A boldogság joggá vált, és ezt hajszoljuk, abban a meggyőződésben, hogy ha egyszer rátalálunk, egy csapásra megoldódik minden gondunk.

Azok az emberek, akik másképp nem tudják kifejezni magukat, hamar kezet emelnek bárkire.

Azonnal eltávolodott tőlem, ha kimutattam, mit érzek iránta, mintha nem mert volna hinni benne, hogy joga van a boldogsághoz. Emlékszem, néha úgy tűnt, jobban szeret, ha elhanyagolom, ilyenkor szerelmesebbnek látszott. De amint viszontszerettem, elhúzódott.

Az új nemzedékek újra és újra megismétlik elődeik hibáit, hiába a tudományos kutatás és az eredmények kiterjedt dokumentációja. A legártalmasabb az, hogy hajlamosak vagyunk azt választani, amiből rövid távon előnyünk származik, még akkor is, ha tudjuk, hogy hosszú távon viszont ártunk vele magunknak.

Az egyetlen előnyünk, ami megkülönböztet minket a korábbi, kihalt társadalmaktól, hogy nekünk megvan rá a lehetőségünk, hogy tanuljunk az ő hibájukból. De vajon mi, emberi lények képesek vagyunk erre, vagy a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk a következményeket ahhoz, hogy végre tegyünk ellenük?

Nem tudom megváltoztatni a múltamat, csak a jövőm fölött van hatalmam. (...) Végtére is beismerni egy hibát annyit jelent, hogy valaki bölcsebb ma, mint tegnap volt.

Cselekedeteink olyanok, mint a gyermekeink. Tovább élnek, tőlünk és akaratunktól független hatást fejtenek ki. Akár egy szólásmondás is lehetne: a jó emberek csendes főhajtása pont olyan förtelmes, mint a rosszak gaztettei.

Az emberiség talán sorsfordító ponthoz ért: az intelligencia képes rá, hogy megsemmisítse a bolygót, míg a lelke mélyén mindenkit rettenetes félelem és primitív vágy vezérel, mindenkiben roppant ellentétek feszülnek.

Az élet soha véget nem érő utazás. (...) Lehetetlenség célba érni. Csak végezni lehet valamivel.

Talán, amit a szem lát és a fül hall, meghamisítható, de a tapasztalás soha. Minden, ami a feledésbe hullt, még mindig nyomokat vés.

Lehet, hogy az emberi agyat időről időre el kell tompítani, hogy az ember szemet tudjon hunyni a butaság fölött, és képes legyen reménykedni.

A világ ingovány, és mindenkinek a saját felelőssége, hogy lecsapolja-e.

A hangulat olyan volt, mint az egynapos jég: a törékeny felszín alatt mély víz, mégis át kell kelni rajta, óvatos, tapogatózó léptekkel. (...) Kockázatos volt megpróbálni hidat verni fölé. Nem volt mit mondani, nem volt téma.

A modern nőnek erősnek kell lennie, felelősséget kell vállalnia, magasra kell tennie a mércét önmaga és a férfiak számára. Férfi és nő együtt jobb világot teremthet.