Jü Hua

Ez a mi generációnk sajátos élettapasztalata: csupán negyven év leforgása alatt, ugyanabban az országban, mintha két egymástól teljesen különböző világban éltünk volna.

Mivel a sors útjába akadályt gördíteni úgysem lehet, a dolgok, amiknek meg kell történniük, előbb vagy utóbb bekövetkeznek.

Az írás olyan, mint a tapasztalat, ha az embernek nincsenek élményei, sosem fogja megérteni az életet; ugyanezen elv alapján, ha valaki nem ír, sosem fogja megtudni, hogy mit képes leírni.

A túl sok válasz semmivel sem jobb, mint a semmi.

A gyávát és a teszetoszát a bátortól és a rettenthetetlentől néha csak egyetlen kis lépés választja el.

A szélsőséges, elnyomáson alapuló társadalomban bekövetkezett hirtelen változás természetes következménye a rá következő, túlzottan laza időszak. Olyan ez, mint egy hinta, ha magasba lendül az egyik oldalon, magasba fog lendülni a másik oldalon is.

A forradalom észrevétlenül átitatja az egész életed, és a sorsod egyetlen éjszaka leforgása alatt száznyolcvan fokos fordulatot vehet: van, akit egyik pillanatról a másikra az egekbe repít, másokkal a poklok poklát járatja meg.

A gyerekeknek még a saját fájdalmuknál is jobban fáj mások fájdalmának látványa, és ennek az az oka, hogy a fájdalomtól való félelem magánál a fájdalomnál is rettenetesebb.

Nincs kapocs a Földön, amely a fájdalomnál könnyebben tudna összekötni embereket, hiszen ez a kapocs a szív legmélyén gyökerezik.

Gyakran a gond és a szenvedés az életben maradás záloga, míg a túlzott nyugalom és boldogság a végzethez vezethet.

Az élet olyan, ahogy a szólás tartja a végtelen rengetegről: "Nagy erdőben sokféle madár él."

Ahhoz, hogy egy ember és egy szó egymásra találjon, szükség van valamilyen alkalomra. Hogy mit értek ezen? Egy ember az élete során rengeteg szóval találkozik, és míg vannak szavak, amelyeket az első pillanatban megért, sok olyan is akad, amelyek bár végigkísérik az egész életét, nehezen fedik fel valódi jelentésüket.

Amikor összefog a nép, az emberek hangja a fénynél is tovább terjed, a testük melege pedig messzebbre jut a hangnál.

Ha a világ beteg, forradalomra van szüksége, hasonlóan ahhoz, hogy amikor a test beteg, a gyulladás segíthet.

Nagy művek olvasása közben a szöveg távolra visz. És én, akár egy félénk gyermek, belekapaszkodom a kabátja csücskébe, s igyekszem lépést tartani vele, hosszan követem, sodródom vele az úton egy meleg és érzelemdús világba. Távolra visznek magukkal a szavak, de végül egyedül térek haza, s csak miután ismét otthon vagyok, döbbenek rá, hogy ő és én már örökre együtt maradunk.