Jessica Park

A gyásznak nincs rögzített sémája, hiába dumálnak összevissza a hülye pszihológiakönyvek, amiket olvastam. Nincs megszabott időbeosztás, ami előírná, mikor mit érezzünk. Egyszerűen meg kell birkóznunk a pokollal, ahogyan és amikor lesújt ránk.

Én olyasmiben látom meg a tökéletest, amit mások valószínűleg tökéletlenségnek ítélnek.

A normális emberek is nagyon idegesítővé válhatnak, ha idegesítő helyzetbe kerülnek.

Jobban szeretem a Facebookot a valódi emberekkel folytatott társalgásnál, mert itt nem kell megvárnom, hogy valaki befejezze a mondandóját, mielőtt valami bárgyú, irreleváns megjegyzést tennék.

A Twitter olyan, mintha a Facebook züllött unokatesója lenne. Olyan ostoba és ribis dolgokat művel, amit a felelősségteljes kuzinja soha.

Mi a fenét tudok én pasikról meg a szerelemről? Csak úgy szerezhetek tapasztalatot, ha próbát teszek.

A Facebookon lájkollak, csak a való életben nem.

A hagyományos hálaadás úgy jó, ahogy van. Bosszantó rokonokkal meg mindennel egyetemben.

A szegénység közgazdaságtana? Az meg mi az isten? Mit lehet abból tanítani? Ha nincs pénzed, nem beszélhetünk közgázról.

Kíváncsi vagy, hogy lehet küzdeni a szegénység ellen? Dolgozni kell.

Óránként több milliárd agysejt pusztul bele, hogy az emberek megfejthetetlen titkosírással rövidítik a nyelvet.

Gyáva nyúl vagyok. A mozgólépcsőt is alig bírom ki ájulás nélkül.

A velem egykorú, képzettségi és jóléti szintű emberek általában nem díjazzák az általánosítást meg a kategorizálást.

Én se vagyok jobb a Deákné vásznánál. Minden és mindenki másnál viszont sokkal királyabb vagyok.