Jaroslav Rumpli

- Az élet egyesek számára miért áldás, és mások számára miért kész pokol? - Egyik féllel sincs minden rendben. Mindkettő túl komolyan veszi az életet.

Valós válaszokat csak valós kérdésekre lehet adni. Mi értelme van, például, megkérdezni, hogy van-e ennek értelme? Mindig történik valami, és nagy valószínűséggel csak úgy magától nem szűnik meg semmiféle történés. Fölösleges is tudni, hogy miért. Mert ha tudnunk kellene, akkor már rég tudnánk. És valóban tudnánk, nem csak nagyjából. Ami a halált illeti: csak akkor kellene félnünk tőle, ha mi találtuk volna ki. Ne vegyétek komolyan a prédikátorok fenyegetéseit, nem a mi bűnünk. Nem kellene bűntudatot éreznetek amiatt, hogy meg fogtok halni, és rettegnetek sem kellene. Végül is, mi reményünk maradna, ha nem lennénk halandók?

A halottakban az a legjobb, hogy nem kell őket figyelembe venni.

Nincs értelme keresni az igazságot. Az magától is megtalál.

Mint egy festményen, az egyes ecsetvonások sokszor fontosabbak a történetben, mint a nagy egész. Egyik a másikból következik, egymást színezik, takarják, változtatják, tökéletesítik, de sokszor csak rontják - általában egészen addig, amíg ez az "alkotás" már csak valami firkálmány lesz, amit még leköpni sem érdemes, nemhogy kiakasztani a falra, valahová az ágy fölé.

Az igazság apró morzsákból áll, és annyi van belőlük, mint égen a csillag.

Az igazság rjtunk kívül létezik, és semmi köze hozzánk. Teljesen mindegy, hogy ismerjük-e, mert soha nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy valóban megismertük.

Az igazság csupán a mi fantazmagóriánk. Egyetlen szó. Egy erkölcsi mankó, melyre mindig rátámaszkodhatunk, ha szimulálunk. Bálvány, ami elé letérdelünk, de közben minden egyes alkalommal be akarjuk csapni. Alkalmazkodni tanítjuk, hogy legyen hajlékony, és ha így sem felel meg nekünk, akkor megtagadjuk, vagy tudomást sem veszünk róla.