Hermann Alice

Fertőző-e a szerelem, ahogy a nátha? Vagy inkább egy vírus, ami fokozatosan keríti hatalmába az embert, amíg a semmit sem gyanító egyén rosszul nem lesz a szerelemtől, el nem eped tőle, mellékhatásai térdre nem kényszerítik?

Van, akinek a hazugság a vérében van, van, akit a szükség vagy a körülmények kényszere visz rá. De van, aki belebotlik a hazugságba; a becsületes ember hamarabb bukik el, semhogy észrevenné, és egy kanál szón is megfullad.

Amikor ajándékot fogadunk el valakitől - ezt minden bolond tudja -, elfogadjuk azt is, ahogy az illető irántunk érez.

Bárki azt hihetné, hogy a belső ürességtől az ember könnyűnek érzi magát, pedig elviselhetetlenül nehéz.

A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.

Szaladt a hibák elől, amiket elkövetett, szaladt, amiért leánykorában olyan ostoba volt, és asszonyként olyan rettenetesen nagyot tévedett, és mert képtelen volt egyik álmot a másiktól megkülönböztetni, futott, mert végre szerelmes volt. (...) S közben egyfolytában csak ez járt a fejében: mindent eldobtam. És most semmim sincs.

A szerelem így lépett be: félig öltözötten, zavartan, páni félelemben, legyőzötten, fütyülve arra, mit gondolnak, vagy hisznek mások.

A szeretet sosem volt tévedés, sosem volt hiba, még akkor sem, ha viszonzatlan maradt.

Egyesek akkor sem látják, ami az orruk előtt van, ha olyan éles a szemük, mint a sasé. Van, akit kézen fogva kell vezetni, különben élete legfontosabb tényeit sem veszi észre.

Egyes históriákat jobb elfelejteni, mások a sors szeszélye folytán el sem kezdődnek, hanem maradnak ott, ahova tartoznak: az elveszett lehetőségek ködös világában, a sosem volt univerzumában.

Mi más egy rózsa, mint a vágy eleven bizonyítéka, az emberi sóvárgás és a földi odaadás egyedüli és legékesebb tanúbizonysága? De az is igaz, hogy a vágy eltorzulhat, és annak a rózsának a neve Féltékenység, ami a száraz talajban is jól nő.

A szeretet olyankor nyújt vigaszt és megnyugvást, amikor arra a leginkább szükség van. Reményt ad, amikor úgy érezzük, már egy szemernyi sincs.

A tett válaszreakciót vált ki, az eldobott sót a szél a szemünkbe vágja, és minden évvel egyre jobban csíp, és ha az ember nem vigyáz, meg is vakíthatja.

Az önző örömök úgy tűnnek tova, mint az álmok, és nem marad utánuk más, mint egy lenyomat a párnán, betöltetlen űr a szívünkben és a megbánások olyan hosszú sora, hogy az ember a nyaka köré tekerheti, mint egy sálat.