Hajós András

Én igénytelen vagyok. Ha meglátom másokban az emberségnek a szikráját is, már tudok örülni.

Nem akkor bukik meg a lemez, ha egy ember sem veszi meg, hanem akkor, ha azt kell mondani rá, hogy hííí, ezt nem gondoltuk végig.

Alapvető emberi értékeket min­denki sejt. Ezt próbálja a vallás is megfogal­mazni a maga eszközével, a szövegíró is a maga eszközével.

Ha van rá idő, a tévutakat is be kell járni.

Nem a zenekarból élünk, hanem a zene­karért.

Mindig mondják ezt az elfogadást. Bullshit! Magadat soha nem fogod elfogadni. Nem is kell talán, mert szerintem hazugság. Utálni kell egy picit az embernek a vékony lábát meg a furcsa vállát meg az úszógumijait, és akkor ezért kell sportolni és tenni ellene észszerű határokon belül. Amit meg kell tanulni elfogadni, az az, hogy mások nem így látnak minket. Elfogadni mások tetszését, értékelését, az igen!

Lassulnia kell (...) a világnak (...), ha fent akarja tartani legalább a felét ennek a betegesen túlfogyasztó, igazságtalan suttyókapitalizmusnak, amiért érthetetlen módon még a kárvallottjai is rajonganak.

Az egyetlen dolgot csinálom, amit egy gondolkodó ember mindig is tehetett: békésen undorodom.

Azért éri meg vállalni a konfliktust, mert a folyamat végén születik valami jó.

Az ismertség rossz dolog. (...) Veszélyes üzem, akár tönkre is lehet benne menni, megbetegítheti az embert.

A jó kritika, még akkor is, ha kegyetlen, szakmai érvek alapján bírál. Ezért az alapállása az: én elfogadom azt, akit kritizálok. Ha ez nincs meg, akkor az nem kritika, hanem egy vélemény.

Minél kevesebb kultúrát fogyaszt az ember, annál inkább jellemző rá, hogy a képernyő előtt tölti az idejét. A buta ember és a tévénéző ember mintha egy halmaz lenne, és olyan botrányos témák hozzák lázba őket, mint a megcsalás és az anyjuk halálát zokogva mesélők.

Szerintem még mindig nem értjük itthon jól a siker-pénz-hitelesség kérdéskört. A lelke mélyén a mi kultúránk még mindig a belehaló művészt isteníti, csak az éhező, pszichiátriáról épp kikerült költőnek hiszi el, hogy igazat mond, miközben persze nem megy el a koncertjére, ha ezer felett van a jegyár. Aztán, amikor a művész tényleg belehal, akkor beindul a kulthenger.

Nem értem, hogy a mai világban hogy lehet azon sírni, hogy jaj, az igazi művészet nem kell senkinek, meg őt elnyomják. (...) Ott a zsűri 0-24-ben, meg lehet mérettetni. Csak nem szabad a befutástól semmit se várni.

Nem mindenkinek kötelező hátrányos helyzetűek segítését hivatásul vállalnia. De mindenkinek kötelező tudomást vennie hátrányos helyzetű embertársainkról. Ez az első lépés a szolidaritás felé.