Garri Kaszparov

A történelem soha nem ér véget; körforgásszerűen halad előre.

Történelem

A cselekvéshez bátornak kell lenni, és a cél eléréséért olykor nagy árat kell fizetni.

Sokkal erkölcsösebb, gazdaságosabb és hatékonyabb, ha a szegénység, a félelem és a gyakran radikalizálódáshoz vezető tudatlanság felszámolásába fektetünk be, mint ha akkor akarjuk megbüntetni a radikálisokat, miután már erőszakossá váltak.

Az oktatásnak ez az első és legerőteljesebb ajándéka: önbizalmat ad, ami átformálja a gyermek elképzelését életcéljai tekintetében.

Minden diadal teher a győztes vállán, és megnehezíti számára, hogy teljes erővel a további fejlődésére koncentráljon. Eközben a vesztes tisztában van vele, hogy hibát követett el, hogy valami félresikerült, és keményen dolgozik azon, hogy legközelebb jobban teljesítsen. A boldog győztes általában azt feltételezi, hogy pusztán a saját kiválósága révén nyerhetett. Ezzel szemben a valóság az, hogy általában az a játékos nyer, aki az utolsó előtti hibát vétette. Tehát roppant önfegyelem szükséges ahhoz, hogy győztesként ne essünk az említett hibába és képesek legyünk levonni a tanulságokat diadalainkból.

A figyelmen kívül hagyott, apró kellemetlenségek idővel valós problémákká növik ki magukat.

Minél több liberális demokrácia van a világon, annál nagyobb biztonságban vagyunk mindannyian. Soha ne mondd, hogy soha, mert ez veszélyes szó minden érvelésben, de azt bizton állíthatjuk, hogy az egészséges demokráciák szinte soha nem indítanak háborút egymás ellen. Az a fajta politika, amely még több demokrácia megalakulását és sikerét támogatja, hosszú távon növeli a nemzetbiztonságot.

Világos, hogy tanulnunk kell a hibáinkból, de gyakran elmulasztjuk értékelni a sikereinkhez vezető okokat, hajlamosak vagyunk készpénznek venni ezeket.

Az emberi természetből adódik, hogy szeretünk arcokat párosítani a történetekhez, akár illenek hozzájuk, akár nem. Ahhoz a futballistához hasonlóan, aki a mérkőzés utolsó másodperceiben belövi vagy elhibázza a büntetőt, gyakran egyes személyek úgy dicsőülnek vagy szégyenülnek meg, hogy igazából csak apró mellékszereplői egy sokkal fontosabb történetnek. Egy ember egy adott, konkrét ügyben játszott központi szerepe végül fontosabbnak bizonyult, mint az olyan, valóban fontos kérdések, amelyek régebb óta érlelődnek, mint az őket megjelenítő konfliktus.

Minden egymilliárd dollár, amit iskolák építésére, tanárok képzésére és az elszigeteltségben élők bevonására fordítunk, tízmilliárd dollár költségű háborút tesz szükségtelenné később, amikor éhes, dühös fiatalemberek újabb nemzedéke válik fogékonnyá a modernitásellenes propagandára, pusztán azért, mert a világ nem tett semmit értük.

Mindenütt találni tehetségeket. A kérdés az, miként adjunk lehetőséget ennek kifejezésére és kibontakoztatására.

Az oktatás a leghatékonyabb mód arra, hogy szembeszálljunk a szegénységgel és erőszakkal, sőt arra is, hogy megbirkózzunk olyan összetett problémákkal, mint a terroristacsoportok felszámolása és az erőszakos hadurak visszaszorítása.

Nem számít, mennyi elismerést és támogatást kap egy hatalmon lévő diktátor a külföldi államok vezetőitől, a történet mindig ugyanúgy végződik: az ilyen ember a saját népe előtt megszégyenül.