Gálvölgyi János

Azt hittem, a színészet arról szól, hogy ülünk itt a körúton, elegánsan nyilatkozom, aztán megjelenik a fényképem az újságban, és elájulnak tőlem az emberek. Fogalmam sem volt, hogy ebben mennyi gyötrelem, délelőtti próba, szövegtanulás, szorongás és pokoli este van.

Különös, hogy mindegy, hány darabot játszottam el, sokat közülük több mint háromszázszor, azt sem tudják, hogy az ember este egyáltalán fellép a színházban. Viszont ha elmegyek a tévébe, és megeszek két szöcskét, erről beszél a fél ország.

Szoktam ámulni a tehetségkutató műsorokon, hogy bármerre kapcsolok, minden csatornán keresnek egy táncdalénekest. Csak azt nem tudom, ha egyszer végre megtalálják, minek keresik tovább őket. Mire megtanulnám az egyiknek a nevét, egy másik csatornán már győzött a következő.

Attól, hogy én nem olvasom, nem nézem, attól a hírek történnek. De olyan értelemben ki tudom kapcsolni, hogy nem lesz tőle egy rossz félórám.

Ha évről-évre fiatalodnék, arra persze nagyot innék, ennék, de azt minek ünnepeljem, hogy öregszem?

A közönség két nap, sőt, sokat mondtam, inkább fél órán belül elfelejti az embert. (...) Csak mi hisszük, hogy másoknak is létfontosságú, amit csinálunk, és emlékezetünk fennmarad az idők végezetéig. Ezek nagyon mulandó dolgok, az embereket mindig a jelen idő érdekli.

Évekig rettegtem a csomagolástól, de amióta van díszzacskó, csak a belevalóval van gondom.

Kellemes az ismertség, szó se róla, még kellemesebb a népszerűség, hazugság lenne tagadni, az igazi mégiscsak egy szemernyi szeretet, megértés, emberség.

Hálás vagyok, ha valaki megnevettet, sírni magamtól is tudok.

Fiatalon elkezdtem számolni, hány karácsonyfát tudok még magamnak venni. Már akkor elájultam attól, hogy milyen keveset, most meg pláne. Ugyan hány karácsonyfa és hány karácsonyi vacsora lehet még bennem?

Ha a helyszínen nem csattan a poén, az bukás. Minden este ítélet hirdettetik, és nincs fellebbezés.

Minden szakmában megvannak a kikezdhetetlen nagyságok (...). Az ember olyan úgysem tud lenni, még a közelébe se nagyon ér, de azért erre kell törekedni.

Ha ketten rendelünk egy tál húslevest, hiába esszük ugyanazt, az egyikünknek sós lesz, a másiknak ízetlen. Valahogy így működik ez a humorral is.

Ha az ember nem arra gondol, hogy milyen szomorú, amit naponta megél, akkor egészen nagy kabaré lehetne a saját életünk is.