Endrődi Sándor

Gondtól borítottan Virrasztok egymagamban Szomorú éjjelen - Szívem sajdul, kiárad: Óh, irgalom, bocsánat, Uram, nekem!

Árva madár tévelyeg a magasban - Én istenem, beh magamra maradtam! Sivatag lett nekem ez a szép világ, Beborulva látom minden csillagát.

Vészes éjjel villám csapkod a romra - Mintha néha még lelkem is ragyogna: Lángba borul egy-egy emlék tüzétül, De azután még jobban elsötétül.

Szeretet ünnepe, Ragyogó karácsony, Nincs nálad áldottabb Ünnep a világon! Míg örömláng gyúl ki Zöld fenyőid árnyán: Ringatózik lelkünk Boldog béke szárnyán.

Megyek utamon némán, csendesen S merengek édesbús emlékeden, Lábam a sápadt avart zörgeti, Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Egykor nagyon szerettelek, S most is. Ám ez szinte más. Ez is, az is szerelem, de Benne milyen változás!
Mi különbség lehet köztük, Mi különbség, mondsza csak? - Regényesebb volt az nyilván, S ez bizonnyal - igazabb.

Mint víztükör a tűznapot Ringatja arcodat szívem, Büszkén, szerelem-ittasan, Örökre fénylőn és híven.

Álmomban, esti séta közben, Hogy a virágok halkan bólintgattak: Egy édes, hosszú, forró csókkal Örökre eljegyeztelek magamnak.

Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam. Ha szóltál: Szeress! szereték. Mint a madarat, ösztönöm vitt Titkon, de biztosan feléd, S ha csókod érzém: édenné lett Előttem a zord sivatag... Nekem nem voltál soha játék, Mindig szentnek tartottalak.

Ami másnak mulandóság, Nekem örökifjú élet, - Olyan szépnek, mint én látlak, Más nem láthat soha téged.
Másnak talán rég elmultál, De én látlak holtomiglan: Álmom vagy a valóságban, S valóság vagy álmaimban!

Sötéten, hallgatag Bolyongjuk át a földi utakat; Van fájó szívünk, könnyező szemünk, És egymás mellett mégis elmegyünk Sötéten, hallgatag...

Maradjon lelkem itt szívednél, Nálad, ki léte s álma vagy: Nekem csak egy dicsőség kell, hogy Téged boldognak lássalak!

Nem, nem akarom tudni, hogy ki voltam És mivé lettem volna nélküled! Amit vesztettem s szenvedtem: csekélység! Csak hogy téged, téged megnyertelek!

Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget. Minden koldusnál százszor koldusabb, Ki senkit, semmit nem szeret.