Elif Safak

Az emberektől tanulunk. Másoktól. Attól tanulunk, aki különbözik tőlünk. Nem a hasonlóktól.

Mindannyian egyszerre vagyunk ostobák és okosak. Butaság nélkül nem létezne az értelem.

A mondás szerint a kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb.

Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket. Függetlenül attól, hogy mi történt köztük és gyermekeik között földi életük során.

Miközben elérhetetlen álmokat hajszolunk, és neheztelünk az életre, mert megtagadja tőlünk az ajándékait, akadnak emberek, akik úgy támogatnak minket az utunkon, hogy közben nem vonják magukra a figyelmet. Csak adnak, és nem várnak semmit viszonzásul.

A kövek tükröződnek a vízben. Isten tükröződik az emberekben. A szerelem tükröződik a csalódásokban. Az igazság a történetekben tükröződik. Élünk, dolgozunk és meghalunk ugyanaz alatt a láthatatlan kupola alatt. Szegények és gazdagok, muszlimok és megkereszteltek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők, szultán és elefánthajcsár, mester és tanítványa... azt hiszem, a kupola az egyetlen olyan alakzat, amely alatt mindannyian megférünk. Itt minden különbség eltűnik, és minden egyes hang, örömé vagy bánaté, egy mindenkit átölelő, néma szeretetfelhővé válik.

Az embernek néha szüksége van térképre. Nem egy olyan hely térképére, ahol még sosem járt, vagy ahol gyakran megfordul, hanem olyan hely térképére van szüksége, ahova soha többet nem tud elmenni. Egy térképre, amely bizonyítja, hogy a hely mindig is létezett, és nem csak álom volt a múltja. Egy térképre, amely biztosíték rá, hogy a hely mindig ilyen marad, és amely megszabadítja a jövőt a reménytelenségtől.

A rossz élményeket víztükörre írd, a jókat vésd márványba!

Hiába menekülsz el a világ legtávolabbi szegletébe, ott sem szabadulhatsz önmagadtól.

Öröm és bánat, kétség és remény közepette egyenként, mégis együtt, lassan, ugyanakkor végtelen nagy sebességgel úgy forgunk, siklunk körbe-körbe, mint a vízfolyam. Még ha térdig gázolunk is saját vérünkben, akkor sem hagyjuk abba a Szerelem felé való forgást, a Szerelem előtti tisztelgést.

Sorsunkban nem az út egésze, hanem csak egy része előre meghatározott. Adott az útvonal, de mi, utazók döntünk valamennyi kanyarnál és elágazásnál. Nem vagyunk az élet urai, de nem is vagyunk teljesen kiszolgáltatva neki.