Csorba Győző

Az anyag ilyen-olyan változatban százezer mód: szokásosan szokatlan csak ki ne vonjam belőle magam öröklétem már biztosítva van.

Kisunokáim, ti gátlástalan, én szégyenkezve mutatom magam, ti szebbek lesztek folyamatosan, én csúfulok rohamosan.
Egyszer túl nagy lesz már a változás, kisunokáim, ahogyan szokás, és képtelenség a visszakozás, csak búcsúzás marad, csak búcsúzás.

A költő nemcsak azzá születik, hanem egy kicsit azzá is lesz.

A feloldható magányt szerettem egész életemben, és szeretem ma is.

Az emlékezés emlékké teszi az eljövendőt hogy tépték meg az idő kései a jövő ilyenkor merengőt.

Ezüstpapiros cukrok a kezemben, karácsonyeste van, úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem: de csúf s de szép, hogy áltatom magam, s de szomorú, hogy mégse sikerül: álmos üresség bélel s fog körül.

Minek mímelni egybetartozásunk? Magánzárkás az itt-tartózkodásunk Egymást akár fuldoklásig szorítva vagyunk holtig magunkra nyomorítva.

Belül, belül a szenvedés, és sehol sincs rá magyarázat. Vizsgálódhatsz köröskörül: se fennhéjázás, sem alázat nem vesz ki kínjaid közül.

Voltam falánk lettem undorodó immáron mindkettőt utálom csak ami bennem van még rejtező azt fürkészem amíg meg nem találom.

A bőröm vágyó kézhez érni a számra szomjas szájhoz érni a szómra szomjas fülbe szólni a vágyam vágyó ölbe hullni.

Ki férfi lett, azt nem teheti többé gyermekké anyaöl, de gyermekké teheti mindörökké egy jó szerelem, mely rátündököl.

Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál hogy az időről hallani sőt rágondolni sem akarok (ostoba strucc hiszen velőmig bennem van én meg benne vagyok)

Az esemény ha nem változik emlékké meg sem esett mennél könnyebben változik viszont azzá annál értékesebb Az eseményt emlékre-hajló jó képessége már akár a következő pillanatban rávési életünk falára és úgy hogy onnét többé halálig letörölhetetlen s fölidézve száz arc (idő) jön vissza szépen s egyre szebben -