Csíkszentmihályi Mihály

Paradox módon akkor tanuljuk meg, hogyan legyünk többek annál, mint amik addig voltunk, amikor szabadon cselekszünk, a cselekvés kedvéért, és nem felsőbbrendű célok érdekében.

Az iskola a legtöbbször képtelen megtanítani, mennyire izgalmas, milyen igézően szép lehet a tudomány vagy a matematika; megmerevedett irodalmat vagy történelmet tanítanak, a felfedezés izgalmát semmibe véve.

Önmagában a pénz nem egy izgalmas dolog: egy papírfecni vagy egy darabka fém, ami a társadalmi közmegegyezés szerint meghatározott értékkel bír. Mindaz, amihez a papírfecnik és a fémdarabok révén hozzájuthatunk (anyagi javak, hatalom, nyugodt élet), hiteti el az emberekkel, hogy a pénzen lehet boldogságot is venni, noha eközben folyton azt hangoztatják, ez mennyire nem igaz.

Sokan azt gondolják, hogy boldogabbak olyankor, amikor pihennek vagy relaxálnak. Ehhez képest nagyobb valószínűséggel számolnak be arról, hogy a legnagyobb boldogságot akkor élik át, ha elmerülnek egy tevékenységben, vagy teljesen elköteleződnek amellett, hogy megküzdjenek egy kihívással.

Ami megfelelő mértékű kihívás ma, az holnap vagy egy hét múlva már túl sok vagy túl kevés lesz, függően a hangulatunktól, az egészségünktől és a testi erőnlétünktől. A képességeinkben megmutatkozó fluktuáció normális jelenség, ráadásul a képességek még futás közben is változhatnak, ahogy éppen remekül vagy nagyon rosszul érezzük magunkat.

Az ember legszigorúbb kritikusa nagyon sok esetben saját maga.

A körülöttünk élők visszajelzései alapján határozzuk meg önmagunkat: ha mindenki szépnek lát minket, mi is szépnek látjuk magunkat.

A sport belülről fakadó szeretete kétszer olyan fontos, mint a képességeink javítása.

Nem mindenki nyer a genetikai lottón, mint az olimpikonok, arra azonban mindenki képes, hogy világos célokat tűzzön maga elé és keményen dolgozzon azok eléréséért.

Attól, hogy sikerül a célokat teljesíteni, még nem tűnnek el a semmiben.

Az ember alapvetően versengő lény, a versenyzés pedig lehetőséget nyújt arra, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Az önmagunkkal szembeni küzdelem erős motiváló erő, de a versenyzés másokkal még ennél is erősebb inger.

Az ember gondolkodó lény, és a gondolatai beszéd formájában öltenek testet. Mindenkiben lakik egy belső narrátor, aki folyamatosan kommentál: képes ezt pozitív, felemelő módon tenni, de ugyanúgy lehet lehúzó, pesszimista is.

Az egyetlen ember, aki garantáltan velünk van éjjel is és nappal is, mi magunk vagyunk. Ez önostorozáshoz és negatív érzésekhez vezethet. Vegyük tudomásul, ha magunkra irányuló negatív gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, de ne mondjuk ki azokat hangosan. Inkább próbáljuk őket pozitív gondolatokká alakítani.

A "nem az én napom" jelenség minden futóval megesik, még a legnagyobbakkal is. Az élet nagy mókamester abban a tekintetben, hogy keresztülhúzza a számításainkat.