Carlos Castaneda

Bármely út csak egy út, és nem vét az ember sem maga, sem mások ellen, ha szíve parancsára feladja azt.

Ha az ember a félelmét egyszer már legyőzte, akkor élete hátralevő részében megszabadul tőle, mert a félelem helyett tisztánlátásra tesz szert - a szellem világosságára, mely a félelmet eltörli. Ettől kezdve az ember ismeri a vágyait, s tudja azt is, hogyan csillapítsa ezeket a vágyakat.

Egyetlen egyszerű baj van veled - azt hiszed, hogy bőven van időd.

Az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a samanizmus nem varázsigékből és hókuszpókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világot érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges. A köznapi emberek reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte.

Az a baj a szavakkal, hogy örökösen arra késztetnek, hogy úgy érezzük, végre fényt derítettünk valamire, de ha szembekerülünk a világgal, akkor rendre csődöt mondanak, és megint oda lyukadunk ki, hogy értetlenül bámulunk. A harcos ezért inkább cselekszik, mint beszél, és ennek eredményeként a világ újabb leírásához jut, ahol a beszéd elveszíti a jelentőségét, az új tetteknek pedig újak a visszatükröződéseik.

A harcos nem érez semmiféle tette miatt bűntudatot, mert énünkre érdemtelenül nagy hangsúlyt helyez, ha tetteinket kicsinyesnek, gonosznak, vagy csúnyának ítéljük.

Egy harcosnak az útja egy bizonyos pontján meg kell tanulnia elérhetővé és elérhetetlenné válni. Értelmetlen folyton elérhetőnek lenni, ahogy az is értelmetlen, hogy úgy rejtőzzön, hogy mindenki tudja, hogy rejtőzik. Egy harcos számára az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinti a környező világot, aztán továbbáll. Tudatosan kerüli, hogy kimerítse magát és a többieket. Nem használja ki, nem facsarja ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeret.

Amikor egy harcos elhatározza magát valamire, mindent meg kell tennie érte, de felelősséget kell vállalnia azért, amit csinál. Akármit is tesz, először is azt kell tudnia, hogy miért teszi, majd cselekednie kell, anélkül, hogy kétkedne a tettében, vagy megbánná azt.

A személyes történetünket állandóan meg kell újítanunk azzal, hogy minden tettünket elmeséljük szüleinknek, rokonainknak, barátainknak. Ezzel szemben egy harcosnak nincs személyes története, ezért magyarázatra sincs szüksége; senki sem haragszik a cselekedetei miatt, senki sem csalódik benne. És ami a legfontosabb, senki sem köti gúzsba a gondolataival és az elvárásaival.

Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb - elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk.

A többséget túlontúl foglalkoztatja, hogy szeret-e az ember, vagy hogy szeretik-e az embert. A harcos szeret, és kész. Azt szereti, amit és akit csak akar, kedve szerint.

A harcos élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést.

Minden út egyforma: sehova sem vezet. De amelyik útnak nincs szíve, azon örömtelen utazni. Ugyanakkor a szívből jövő út könnyű; a harcosnak nem kell megerőltetnie magát, hogy megszeresse. Amíg a szívvel teli ösvényt követi, eggyé olvad vele.