Bruno Ferrero

Aki tud önmagán uralkodni, uralkodik a világ fölött.

Egy fiúcskának érdekes álma volt. Meg akarta keresni a világ közepét. Elköszönt szüleitől és nekivágott az útnak. Napokat és heteket gyalogolt, amikor meglátott egy földművest. Azonnal megkérdezte tőle, hol van a világ közepe. - Csak menjél még nyugodtan előre. A fiú nem zavartatta magát, hanem kitartóan gyalogolt. - A nagy vízen is át kell menned - mondta neki a tengerész. A fiú már gondolta, hogy hamarabb kimegy a világból, mint hogy annak a közepét elérje. - A világ közepe felé vezető út a sivatagon át vezet - mondta neki a tevehajcsár. Végre találkozott egy bölcs remetével, aki megmondta neki az igazat: - A világ közepe nem itt van, sem ott, hanem mindenhol.

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem.

Az életben (...) sokszor kapunk sebeket, sokszor ránk taposnak, megbántanak, megsértenek, de értékünket mégis megtartjuk. Ha van.

Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: mihez képest?

Az élet egyfolytában földet lapátol ránk vagy kókuszdiókat dobál a fejünkre, de mi csak akkor juthatunk ki a kútból, ha minden alkalommal reagálunk. Minden probléma alkalmat nyújt arra, hogy tegyünk egy lépést előre, minden problémára van megoldás, ha nem hagyjuk legyőzni magunkat.

Néha a hétköznapi megbántódásokból, a sértésekből, a csendből, a megoldatlan kérdésekből és a dacból falat építünk szívünk köré. A legfontosabb feladatunk az, hogy megakadályozzuk, hogy fölépüljenek ezek a falak. Főképpen pedig az, hogy ne legyünk kövek a többiek falában.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?