Bernard le Bovier de Fontenelle
1657. február 11. — 1757. január 9. francia író
Nem könnyű meggyőzni az embereket arról, hogy szemük helyett eszükkel nézzék a világot.
Nem mindenki tud látni: sokan az egész tárgynak vélik azt az oldalát, amelyet a véletlen mutat meg nekik.
Miért van az, hogy szeretünk valakit, vagy hogy nem örökké szeretjük, vagy pedig, hogy nem egyszerre szeretjük egymást, és nem egyszerre ér véget szerelmünk?
Nehéz annyira dicsérni valakit, hogy hazugnak érezze a dicséretet.
Helytelenül cselekszünk, ha minden szabad időnket annak szenteljük, hogy mindenkor és naphosszat együtt legyünk szeretőnkkel. Amit buzgóságunkkal nyerünk, azt kapcsolataink tartósságából veszítjük el.
A szellem szépsége csodálatot, a léleké tiszteletet, a testé pedig szerelmet ébreszt. A tisztelet és a csodálat mértékletes; csak a szerelem szertelen.
Ne nagyon hivalkodjunk szeretőnk szerelmével. A természet olyan jól alkotta meg a szerelmi kapcsolatot, hogy az érdemnek nem nagy szerepet hagyott benne.
Nagy különbség van a mű szépsége és alkotójának az érdeme között. Vannak igen középszerű művek, amelyek csakis fennkölt lángész alkotásai lehetnek; s vannak meglehetősen szép művek, amelyeket középszerű tehetség is alkothatott.
A hosszú bölcseleti vitákban többnyire nem sok a bölcsesség.
A rágalmazást és a gúnyolódást azzal kell lefegyvereznünk, hogy semmibe vesszük őket. Azokhoz a szikrákhoz hasonlatosak, amelyek nagy tűzből pattannak ki, de tüstént elalszanak, ha nem fújunk rájuk.
Vannak dolgok, amelyeket csak fele elménkkel kell hinnünk, a másik felét szabadon kell tartanunk, hogy szükség esetén az ellenkezőjüket is befogadhassa.
A filozófus olyan, mint az elefánt, amely mentében sohasem teszi a másik lábát a földre, amíg az egyik szilárdan nem áll rajta.
Az igazságok világosabbá válnak egymás fényétől.
Ha megfosztanánk az embereket ábrándjaiktól, mi örömük maradna az életben?
Számtalan olyasmi, ami megvan nekünk, de létének nem vagyunk tudatában, másvalakinek külön-külön is a legnagyobb boldogságot okozná.