Bernard Mandeville
1670. november 15. — 1733. január 21. németalföldi-angol filozófus és író
Semmi sem oly egyetemesen őszinte a földön, mint a szeretet, mellyel minden teremtmény, ha képes egyáltalán eme érzelemre, önmaga iránt viseltetik.
A szeretet gyengédséget jelent, amelyet szülők és dajkák gyermekeik vagy barátok egymás iránt éreznek; tartalma, hogy a szeretett személyt kedveljük, és jót kívánunk neki. Szavait és tetteit a lehető legjobb megvilágításban szemléljük, és hajlamosak vagyunk menteni és megbocsátani hibáit, ha találunk benne; érdekeit minden körülmények között, az elfogultságig a magunkévá tesszük, és benső megelégedést érzünk, ha osztozhatunk örömében és bánatában. Ez utóbbi egyáltalán nem lehetetlenség, még ha annak látszik is; mert ha őszintén osztjuk valakinek a bánatát, az önszeretet elhiteti velünk, hogy fájdalmunk könnyíti és csökkenti a barátunkét.
A remény olyan kívánság, melynek beteljesülésében bizonyos fokig bízhatunk. Reményünk szilárdsága vagy esendősége kizárólag bizakodásunk kisebb vagy nagyobb mértékétől függ, és minden remény tartalmaz kétséget is; mert ha bizakodásunk olyan fokra jutott, hogy minden kétséget kizár, akkor már bizonyosságról beszélünk, és kész ténynek tekintjük, amiben addig csak reménykedtünk.
Ha a természet nem szegecselte volna belénk az irigységet, (...) nem éreznének ösztönzést a versengésre.
Az irigység természetünknek az az alantas vonása, melynek révén epekedve és búslakodva tekintünk arra, amit másokban boldogságnak vélünk.
A gőg az a természetes adottság, amelynél fogva minden értelmes halandó túlértékeli és képzeletében jobb tulajdonságokkal ruházza fel önmagát, mint ahogy egy őt és körülményeit alaposan ismerő pártatlan ítélő tenné.